1983 őszén egy 43 éves férfi kért tőlem segítséget. Első találkozásunkkor elkísérte a felesége is, aki mindvégig megszeppenve hallgatott szürke kosztümjében. A férfi magas, erős alkatú volt, hatalmas állkapcsával és riasztóan erős hangjával oroszlánra emlékeztetett. Ijesztő megjelenésével furcsa ellentétben állt az, ahogyan előadta panaszait. Drasztikus alkoholelvonást kért, súlyos alkoholistáknak valót. Elmondása szerint hétvégenként züllött alakokkal eszméletvesztésig iszik, kötekedik, nem tudja, mit művel. Alkalmi cimboráit józanul meg sem ismeri. Az ilyen esetek után rettenetesen szégyelli magát, úgy gondolja, hogy mindenki tudja róla, milyen ember. Ha megy az utcán, úgy érzi, olvasnak a gondolataiban. Meg sem érdemli az ember nevet, féregnek tekinti önmagát. Állandóan feszült, hajszolt, mintha valami elől menekülnie kellene. Ugyanakkor nagyon indulatos, még a főnökét is leordítja, vagy ismeretleneket az utcán, ha úgy adódik.

Nem alkoholelvonást, hanem az első interjú folytatását javasoltam a felesége nélkül, mert úgy véltem, hogy magatartászavara hátterében személyiségfejlődési probléma bújik meg. Második találkozásunkkor elmondta, hogy gyermekkora óta menekülnie kell. 10 éves korában apját börtönbe csukták, mert kulák volt. Ezt nagyon szégyellte, legszívesebben a föld alá bújt volna. Ráadásul anyja és a családot irányító anyai nagyapja mindig azt hajtogatták, hogy „olyan leszel, mint az apád!”– vagyis bűnöző. Nem is érezte jól magát otthon. Reggeltől estig csavargott a folyópatron. Amikor hazakerült, nagyapja mindennek lehordta, anyja szíjjal verte meg. Mindezt az egész falu szeme láttára. Apja a büntetését letöltve hazakerült, de nem lett jobb a helyzete, a család szégyenének tartották. Nem is nagyon volt vele kapcsolata. Beosztottként ő maga nehezen viseli el a főnökeit, legszívesebben megverné őket, ha kritizálják. Jelenleg vezető beosztásban dolgozik. Nem érzi jól magát a házasságban. Minden nőben az anyját keresi. Még ha meg is találja azt, akit keres, nem boldog vele.

Borderline személyiségzavart diagnosztizáltam, és egyéni pszichoterápiát javasoltam heti 1 alkalommal, amely két és fél évig tartott. Ezalatt rendszeresen eljárt az ülésekre. Ha nem tudott jönni, mindig előre értesített. Nagyon elkötelezett volt a változásra.

Kezdettől fogva furcsa, ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Egyrészt erőteljes orgánuma, megjelenése miatt féltem tőle, másrészt gyámoltalansága, szorongása együttérzést és segítő odafordulást hívott elő belőlem, így szorongó oroszlánnak neveztem magamban. Volt még egy zavaró érzésem, amelynek nem ismertem az okát. Olyan volt, mintha gépnek, kávéautomatának tartana, amelybe bedobja a pénzt, hogy csillapítsa szomját. Ezt akkor értettem meg, amikor úgy egy év múlva arról kérdeztem, hogy milyen érzés az emberek szemébe nézni. Bevallotta, hogy gyermekkora óta kerüli a tekinteteket. Inkább lesüti a szemét, csak ne kelljen mások szemébe néznie. Sohasem tudott nagyapja szemébe nézni, mert félt tőle, és az apjáéba sem, mert szégyenkezett miatta. Ekkor jöttem rá, hogy a furcsa érzés abból származott, hogy soha nem találkozott a tekintetünk, mindig egy kicsit feljebb, a fejem fölé nézett.

Lerészegedései ritkábbak lettek, de továbbra is szorongott, hajszolt volt. Ekkor, 1985 elején, hipnoterápiával folytattuk a kezelést. Úgy gondoltam, hogy ennek segítségével megtalálhatjuk személyiségének belső, jó magvát és a jónak érzékelt külvilág képét, amely életének kezdte óta a megnyugtató, biztonságot adó személyiségrész kialakulását segítette elő (Bálint, 1952/1999, 1959/1997, 1965 és 1968; Kapás és Veres, 1988; Kernberg, 1969 és 1975). Ezért arra kértem, hogy képzeljen el egy rétet.[1] Olyan rétet, amely bizonyára hasonlít mindazokhoz a rétekhez, amelyeken valaha is megfordult, de mégis őrá jellemző, a saját rétje, képzeletének a terméke.

Az első hipnózis ülésen rét helyett vég nélküli mocsaras, lápos vidéket látott maga előtt. Késő téli, borús idő volt, esett az eső, és ugyanolyan hajszoltnak érezte magát, mint éber állapotban. Állandóan ment és ment, nem volt egy perc nyugta[2]. Attól tartottam, hogy nem fogunk találni egyetlen nyugalmas helyet sem, ahol megpihenhet, amikor hirtelen felélénkült. Fokozódó izgalomban mondta, hogy a mocsár kezd átváltozni vízzé, bokáig ér, és ő szalad benne, rohan boldogan, mint gyermekkorában. Jó szaladni a vízben. Mindenhová követi a napsugár, mint egy színpadi reflektor. Ezzel ért véget az első képzeleti munka (imagináció). Éber állapotban visszaemlékezett arra a négyéves kori eseményre, amikor kukoricaszemet dugott a saját fülébe, és az beszorult. Anyja sikertelenül próbálta kipiszkálni, dühösen szidta. Úgy emlékszik rá, hogy fakanállal még beljebb is tolta. Mindenesetre beszakadt a dobhártyája, és a füle érzékeny lett a vízre. Pedig hogy szeretett fürdeni, úszni a folyóban! Minden hipnózis alatt rettenetesen izgatott volt, nyögött, krákogott, fújtatott, sóhajtozott, mint akit nyúznak. Emiatt állandóan aggódtam, nem tudtam, hogyan könnyíthetnék a szenvedésén.

A második hipnózis rétje is nádas, zsombékos ingovány. Valamilyen élőlényt lát. „Olyan, mint egy ember nagyságú ovális csepp. Változtatja a színét, alakját, amőbaszerű állat” — mondja. Miközben erről beszél, szorongása és kíváncsisága átragad rám, rendszeresen közbeszólok, izgatottan érdeklődök a részletek felől. A cseppformájú lénynek nincs lába, de mozog, furcsán csúszkál a fűben. Néha olyan vörös a teteje, mint a kakas taréja. Hirtelen kígyóvá válik, rátekeredik a lábára, és megharapja. Javaslatomra tejet itat vele, megszelidíti. Azután egy sötét üregben világító szemeket lát. Majd kuvikot. Az engem petesejtre emlékeztető élőlény szemmel láthatóan egyre magasabb rendű állattá változik. Már haragos fekete puli. Ismerős ház bukkan elő képzelete vásznán. A sötét pitvarból két szoba nyílik. Először a baloldaliba nyit be. Szép, világos szoba, egyszerű berendezés, gyönyörű kilátás az ablakból. Itt végre nyugalom van. A jobb oldali szoba homályos. Mintha rengeteg kaptár lenne benne felpolcozva. Érzi a friss kenyér illatát. Két nőt vesz észre. „Öregasszonyt”, akinek fekete kendő takarja az arcát, és „Fiatalasszonyt”, virágmintás ruhában. Szeretne odamenni „Fiatalasszonyhoz”, de érzi, hogy a másik nem engedi. „Öregasszony” hirtelen óriási griffmadárrá változik, megragadja őt, felemeli a szárnyán lévő karmokkal. Majd szerencsére feloldódik a kékségben. A harmadik hipnózis során megint egy házat lát, fiatal lánnyal az udvaron, aki valahonnan ismerősnek tűnik.

A következő hipnózisban arról számol be, hogy sötét téli táj veszi körül. Egy ideig földet sem lát. Olyan, mintha el akarná nyelni egy kozmikus méretű zöld massza, amely a Föld és a Hold közötti űrben gomolyog.[3] Nagyon fázik. Várja, hogy kitavaszodjon, meleg és napfény legyen. Tábortüzet lát. Körülötte furcsa állatok táncolnak. Gólyák. Aztán megint átalakul a kép. Fény tör fel valami üregből. A bejárata kagyló formájú, oldalfalában szűk járatok. Le szeretne jutni a mélybe, a fény forrásához, hogy melegedhessen. Kékesen derengő, gyönyörű barlangba jut. Sötétszínű viszkózus folyadék fluoreszkál az alján. Bevonja a kezét, ahogy belenyúl. „Nem mar” — mondja csodálkozva, mint aki mást várt. A fény az üreg alját kitöltő izzó rózsából jön. Hirtelen félelmet, bezártságot érez. „Ki kell innen jönni!”. Ahogy kijut, kibújik a földből egy piciny muskátli. Egyre sötétebb és hidegebb lesz. Rettenetesen fázik. Előtte gödör tátong. Végül minden fény kihuny.

Visszaemlékezéseiben ekkor jut el a két–három éves korig. Izgatottsága, hajszoltsága, szorongása, ha lehet, még erősebb, néha már úgy viselkedik, mint egy kisgyermek. Aztán bevillan egy emlék. Mindig vágyott anyja közelségére, szeretetére. De amikor anyja magához szorította, iszonyú félelmet érzett, és menekülnie kellett a szobából. Az anyja a legszebb lány volt a faluban, ezért adták hozzá kulák családból származó apjához, de ő más legényt szeretett. A feltörő emlékek pszichotikus regressziót idéztek elő. Ismét félni kezdett az emberek tekintetétől. Jól reagált viszont kis dózisú antipszichotikus kezelésre.

Az első négy hipnózis élményei rendkívül nyomasztóak, töredezettek, nyüzsögnek bennük a beszéd kialakulása előtti, archaikus szimbólumok. A páciens énjének szorongások által szabdalt gyengeségét, kialakulatlanságát jelzi a nyugalmat, biztonságot jelképező állandó hely, a megnyugtató hangulatú rét hiánya (Brown és Fromm, 1986). Menekülnie kell, de hová? A víz birodalmába, amelyben olyan jó szaladni. Vissza kell térnie a magzati biztonságba, a kagylószerű járaton keresztül az anyaméhbe, ahol szintén víz veszi körül, amely „nem mar”. Serdülőkora óta marja a gyomrát a tej, amely az anyai táplálás ikonja. Számára a két élmény közötti összefüggés nem tudatosul, de erre nincs is szükség (Fromm, 1984a, 1984b, 1987a és 1987b). Szeretne újra megfoganni (lásd a petesejtre emlékeztető lény átváltozásait) és magzatként újjászületni. De bízhat-e az anyjában, aki megverte, megalázta, szerinte beljebb tolta — egyáltalán nem biztos, hogy így történt — a kukoricaszemet a fülébe? Ahhoz, hogy bízzon, jó anyaképre van szüksége. Ezért hasad ketté az egységes anyakép tökéletesen jóra („Fiatalasszony”) és végletesen rosszra („Öregasszony”) (Vas, 1989, 1990a, 1990b). Az énnek ez a primitív védekezése biztosítja, hogy a rossz lelki tartalmak ne pusztítsák el a jót. A hasítás azonban annyira tökéletlen én–védő mechanizmus, hogy a kettéhasadt, jó és rossz lelki tulajdonságok közötti feszültség óriási szorongást tart fenn (Masterson és Rinsley, 1985; Searles, 1986; Shapiro, 1978): „Öregasszony” nem engedi, hogy a jó anyához menjen, sőt, griffmadárrá változva megragadja, de szerencsére feloldódik a megbékélést jelentő kékségben.

Már az első hipnózis végén, amikor a sekély vízben szalad felszabadultan, jelzésszerűen felvillan a vágyott, szeretetteljes szülők jelképe az őt reflektorként követő napfény formájában, ahol a víz anyai, a nap pedig apai őskép (Jung, 1978). A negyedik hipnózis fényt kibocsátó földalatti ürege, amelyet gólyák táncolnak körül, anyaméhjelkép (kagylószerű járat, kékes színű viszkózus folyadék, amely nem mar, egy megszülető pici muskátli). Amikor a fény kihunyt az üregben és rettenetesen fázott, bennem két dolog ment végbe. Egyrészt egyre náthásabb lettem — ez vagy vegetatív csatornán keresztül hideglelést idézett elő a páciensben, amely tőlem származott, vagy fordítva, a páciens didergése ragadt rám (lásd: alanyközi kapcsolat). Másrészt a sötétség és a gödör haláljelkép, amely öngyilkossági fantáziákra utal. Erről azonban nyíltan sohasem beszélt.

Fordulópontot jelentett az ötödik hipnózis. Egy dombos vidéket képzelt el, ahol együtt szalad a harmadik hipnózis során látott lánnyal. Felszabadultnak érzi magát. Tóhoz érkeznek. Ettől kezdve nem beszél a lányról, mintha nem lenne jelen. Az egész olyan volt, mint a jelképek kezelése a mesékben. Mintha a lány átbucskázott volna a fején, hogy tóvá változzon. Meg akarom kérdezni, hogy mély-e a tó, mivel féltem sérült fülét a víztől (milyen érdekes az aggodalmam, holott tudhattam volna, hogy egy képzeletbeli tó nem árthat a fülének). Mintha megsejtette volna, megelőzött, és jelezte, hogy nem mély. Ez az esemény kitűnő példája a belső lélektani tartalmak tudattalanul végbemenő  kölcsönös cseréjének, mint az én náthám és az ő didergése. Ezek a testi és lélektani szintű egymásra hangolódás vagy alanyközi összehangolódás jelenségkörébe tartoznak, amely evolúciós pszichológiai értéke felbecsülhetetlen (Vas és Császár, 2012a és 2012b). Hiszen már a történelem előtti ember túlélését is biztosította azzal, hogy a legfontosabb információk késedelem nélkül a közvetlen biológiai csatornákon keresztül terjedtek a törzs tagjai között. A páciens képzeletben úszni kezd a tóban, és a valóságban majd leesik a díványról. Mámorosan ismétli, hogy még, még. Kiül pihenni a partra, majd újra úszik, és könnyezik a boldogságtól. A szexuális beteljesülés jelképe az átélt élmény.

A hatodik hipnózis ismét fordulópontot hozott. Az ülés kezdetekor a páciens lápos vidéken evez. Nehezen ér partot. Hatalmas, kiszáradt jegenyefa áll ott, mint egy felkiáltójel. Mögötte vészjóslóan vöröslik az ég. Kérdezem, hogy mit lehetne tenni az elszáradt nyárfával. Rezignáltan mondja, hogy semmit, legfeljebb kivágni. Vagy csak hagyni, ahogy van, hiszen így is szép. „Majd tavasszal kinőnek rajta az új hajtások, virágba borulnak” — sírni kezd a meghatottságtól —, „és viszi a szél a termését, a finom, kis pihéket”…A kiszáradt, megújulásra váró szexualitás, szerelem és termékenység jelei ezek. Ezután kiszáradt tómederben bandukol... (Amikor hónapokkal később együtt meghallgattuk a kazettát, elmondta, hogy kezdettől fogva látta az alvó lányt, de hatalmas kört írt le körülötte, hogy ne kelljen vele találkoznia.) „Ott alszik.” „Kicsoda?” — kérdezem. Hirtelen balsejtelem fog el (ez a jelzés is tőle érkezhetett a vegetatív csatornákon keresztül). „Hú, és én akkor nem tudtam!” Fokozódik bennem a szorongás. „Ugyanúgy alszik, mint akkor. Nem lenne jó felkölteni.” Ezután, kérdéseimre, még mindig hipnózisban, rég lesüllyedt emlékek kerülnek elő. Gyerekkorában az alvó lány nagyon csúnya volt. Vagy szellemi fogyatékos vagy elmebeteg lehetett. Együtt játszottak, és ugratták miatta. Mindig attól félt, hogy neki csak ő jut. Javasolom, hogy ébressze fel. „Pedig nem is csúnya, így, hogy alszik. Volt egy nővére, aki szép volt. Hasonlított anyámra… És ő is szép… Igen, akkor még szép volt, nagyon szép… Később csúnyult meg… Mindig közeledni akart… Azt hiszem, szerelmes volt belém… Én meg nem… Jaj, éreztem, hogy valami nagyon nem jó, és menekültem… Igen… Ez a hasonlatosság…ő is anyámra hasonlít… Meg a nővére és a nagynénje.” Ekkor olyan keserveset sóhajtott, hogy szédülni kezdtem a széken, éreztem, hogy rettenetes felismerésre jutott. „Phúúú!... A nagyapám… Igen, a hasonlóság oka, hogy ezek a nagyapám törvénytelen gyerekei…” Ezért húzódozott a lánytól, de minden nőben ezt az arcot kereste. Ha meg is találta, sohasem volt boldog.

A felismerés nagyon megviselte. Ismét erősen szorongott, volt egy–két hétvégi részegsége is. Hat hónap telt el azóta, hogy elkezdtük a hipnoterápiát. Ez volt egész terapeutai pályafutásom legemlékezetesebb időszaka. Élményei semmihez nem voltak foghatók, beívódtak a mindennapjaimba, erősen befolyásolták érzelmeimet és viselkedésemet. A hipnotikus élmények elementáris hatása folytán nagyjából három évig nem néztem művészi filmet, nem olvastam szépirodalmat. Ezt hívja Thomas Ogden (1982 és 1986) projektív identifikációnak, az alanyközi dimenzió tudattalan kommunikációs eszközének, amelyen keresztül a páciens és a terapeuta között lélektani tartalmak kijavítása és cseréje megy végbe, és ami igen megviseli a terapeutát (Linehan, 1993).

Mivel az apjáról keveset beszélt, idejét láttam foglalkozni a kapcsolatukkal. A hetedik hipnózis arról szólt, hogy szekérrel kimegy az apjával a határba. Dolgoznak, majd este hazadöcögnek. Egész idő alatt nem néznek egymás szemébe, mindig elkapják a tekintetüket. A valóságban közeledni próbált az apjához. Észrevette, hogy az anyja gonoszkodik, és emiatt együtt érzett vele.

A következő hipnózisban a szülőfalujában biciklizik. Ismét látja az alvó lányt. Menekül, vissza a kétéves korba. „Legjobb lenne visszamenni anyámhoz, kicsinek lenni, amikor még minden jó volt…” Hosszú hallgatás. Feltűnően nyugodt, csendes, nem krákog, nem fújtat, nem nyög és nem sóhajtozik szívszaggatóan. Kíváncsian kérdezem, hogy mi történik. „Most anyám ölében vagyok… Kicsi vagyok.” „Hány éves?” „Olyan kétévesforma… És most feldob és elkap… és kacagok… és nagyon jó… Odafúrom az arcomat a nagy puha mellei közé… Most nagyon jó.”  Hosszú, meghitt csönd. „Van ott valaki?” „Nincs… illetve a nagyapám… csak az van… Szúrós szemmel néz… Sohasem szerette, ha az anyám játszott velem… Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy tiltott dolgot csinálunk.” Érdeklődöm, hogy mi történik. „Most ülök a bilin, és kávét iszok…” „Sikerült...?” „Nem, csak anyám a játék után letett a bilire, és most jó… olyan nyugalmas… Most elvégeztem a dolgom… Egyszer jöttem haza az iskolából, és annyira kellett kakilnom, hogy nem bírtam ki hazáig… Phűűű, és anyámnak vendége volt… Nem tudtam, hogy mondjam meg neki… Kihívtam, és… és mutattam, hogy bekakáltam, és… és… nem volt semmi a nadrágomban… Szorulásom volt, és… útközben elhagytam, kiesett a nadrágomból… És anyám kinevetett.” „Elég mulatságos lehetett.” „De az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy elújságolta a vendégnek… és nagyot nevettek…” Elhallgatott. „Most mi történik?” „Játszom… elmentem a lányokkal… és leöltöztem alsónadrágra… ez olyan szexuális játék.”

Amikor meghallgattam a kazettát, azon tűnődtem, vajon a páciens ismeri-e töviről hegyire Freud pszichoszexuális fejlődési elméletét — orális fázis a szoptatással, anális fázis a szobatisztaságra szoktatással és genitális fázis a (nemi) oktatással —, vagy Freud zsenije fedezett fel egy örökérvényű törvényszerűséget. Fontos emléket élt át úgy, mintha itt és most történne, boldog együttlétet anyjával. Ugyanakkor a nagyapja szúrós tekintete miatt érzett bűntudati szorongás — pontosabban, a freudi kasztrációs szorongás — jelent meg minden későbbi intim kapcsolatában.

Szemmel láthatóan csökkenni kezdett a hajszoltsága, a szorongása. A következő három hipnózis tematikája azonos volt: kiszáradt nyárfasor elé ültetett csemetéket, és figyelte, ahogy növögetnek, fejlődnek. Személyiségének élettelen, kiszáradt férfiassága újult meg a jelkép ábrázolásában.

A 12. hipnózist a tekintetekkel kapcsolatos félelmeinek szenteltem. Míg korábban spontán felbukkanó képeire hagyatkoztam, most saját arcát és szemét képzeltettem el, mintha tükörbe nézne. Arra kértem, hogy képzeletben olyan mértékűre nagyítsa meg a szemét, hogy átsétálhasson a saját pupilláján keresztül önmaga belső világába. Ismét ott volt a fekete kendős „Öregasszony”, már fel–felvillant a tekintete, amelytől nagyon félt. Ez a kettéhasított anyakép végletesen rossz változata volt, amelynek a semlegesítésén fáradoztunk. Végül sikerült belenézni a szemébe, és kölcsönösen egymásra mosolyogtak. A terápiás ülés után ismét erősödtek a szorongásai, nem mert az emberek szemébe nézni. Ma már ezt, a saját elképzeléseim öncélú ráerőszakolását, súlyos hibának tartom! Fokozatosan megnyugodott. Egyúttal örömmel újságolta, hogy kezdi felfedezni más emberek szemét, már nem fél tőlük, érti a tekinteteket, ami teljesen új a számára. Éreztem, hogy velem is szembenéz. Tehát részt vesz egy pótlólagos mentalizációs tréningen, amelynek során megtanulhatja, milyen érzés más emberek szemébe nézni, mit várhat tőlük, hányadán áll velük (Bateman, Fonagy, 2004).

Egy következő hipnózisban a gyermekkori szobájában játszik. Javaslom, hogy varázsolja elevenné a játékait. A hintaló valóságos paripa lett, a fali képről pedig mérges törpe huppant le. Mezőn futtatja a lovat. Lovagolni szeretne. Felkapaszkodik rá. Háta mögé ül a törpe. Irányítani akarja a lovat, de a törpe nem hagyja. A törpe a nagyapja. Javasolom, hogy ültesse maga elé, akkor jobban ellenőrizheti. Így is tesz. Érzi, hogy a ló engedelmeskedik. Vágtáznak. Mint az úszáskor, eksztatikus állapotba kerül, egész testében rázkódik, minden porcikájával átéli a lovaglást. Rövid pihenő után újabb vágta következik a teljes kielégülésig. Freud gyönyörű jelképe ez a lóról, vagyis az ösztönös működésekről, és a lovasról, az azokat uraló énről, amely felett nem lehet mindenható hatalma a szigorú erkölcsi énnek (törpe–nagyapa), hanem csupán az én által szabályozott befolyása.

Az utolsó hipnózis elvégzésére Budapestre utazunk, hogy írásos beleegyezését követően videóra vegyük a Magyar Hipnózis Egyesület oktatási anyagának gyarapítása végett. A folyóparton gyülekezik az egész családja, rokonsága. Az apjával halat fognak. Szavak nélkül is értik egymást. Mielőtt felhajtanák a kisüstit, találkozik a tekintetük. Nem fél a nagyapjától. Békét érez.

Ezzel fejezzük be a két és fél évig tartó kezelést, benne az egyéves hipnoterápiával. A terápiás célnál, az alkoholprobléma felszámolásánál többet sikerült elérni, jelesül a személyiség pótlólagos fejlődésének beindítását. Viselkedésében, kapcsolataiban is észrevehető a kiegyensúlyozottságra törekvés.

Mivel kérte, a terápia lezárása után közösen visszahallgattuk a hipnózisülésekről felvett hangkazettákat. Büszkén magyaráztam a hasítások képi formáit, amikor közbeszólt, hogy ő egészen másként látja ezt. Lelkesedésemet lehűtve közölte, hogy minden egyes veszélyt jelentő képben én jelentem meg a számára, így például a mérges kakas, a kígyó és a haragos puli formájában. Ezek tulajdonképpen rész–tárgykapcsolati jelenségek, vagyis nem az egész személyiségemet, mint tárgyat, hanem csak kakasra, kígyóra, haragos pulira emlékeztető aspektusomat képezték le. Ekkor jöttem rá, hogy a hipnotikus kapcsolatban másként működnek az áttételi folyamatok, mint a hagyományos pszichoanalízisben (Smith, 1984). Eszerint a páciensből és a terapeutából kiinduló nem tudatos áttételi, esetleg primitív tárgykapcsolati érzelmi rezdülések a hipnotikus élményekben jelennek meg. Ez olyan, mint az egymással találkozó, interferáló lézersugarak, amelyek állóképet, hologramot hoznak létre. Ilyenformán minden egyes „élménykockában” megtalálható a páciensből és a terapeutából kisugárzó érzelmi „hologram”, csak gondosan elemezni kell azokat. Ezt a jelenséget a határeseti, majd később a szkizofrén páciensekkel kialakított hipnotikus kapcsolat áttételi dimenziójára jellegzetesnek találtam, és holografikus áttételnek neveztem el. 

[1] Ma már inkább egy biztonságos vagy kellemes helyet képzeltetnék el vele, ami jóval kevésbé hívja a negatív élményeket.

[2] Schubert híres dalciklusa, a Téli utazás jutott erről az eszembe, amelyben a főhős szakítva családjával, világfájdalmától és dühétől hajtva nekiindul a téli tájnak.

[3] A kozmikus méretek narcisztikus személyiségstruktúrára utalnak.