Tanulmányt írni a pszichózisok hipnoterápiás lehetőségeiről a 21. század elején ugyanolyan merészségnek tűnhet, mint 100 évvel ezelőtt kijelenteni, hogy a szorongás alapját a nem szalonképes, elfojtott szexuális késztetések alkotják. Az utóbbi tett Freud nevéhez fűződik, aki történetesen még arról is nevezetes, hogy megtagadta a hipnózist, és lemondott a szkizofrének lélektani kezeléséről. Emiatt érdemes felidézni azokat a körülményeket, ha csak vázlatosan is, amelyek a hipnózis „halálához”, illetve, ha nem is a halálához, de hosszú lejáratú diszkvalifikálásához vezettek.

Maga Freud a hipnózis alkalmazásának megtagadását leginkább ahhoz a kellemetlen incidenshez köti, amikor csinos nőpáciense transzból „magához térve” épp abban a pillanatban ugrott a nyakába, amikor felesége benyitott a rendelőbe. Túl a házastársi konfliktuson Freud számára ez még egy kínos meglepetéssel szolgált, tudnillik, rá kellett döbbennie főnökének, Meynert-nek az igazára, aki unos-untalan a hipnózis erotikus izgalmat kiváltó hatásáról szónokolt. Ez a kapcsolat a hipnózis és az erotikus jelenségek között Freud későbbi írásaiban is fel-felbukkan, így a Három értekezés a szexualitásról (Freud 1905/1953) és a Csoportlélektan és az én elemzése (Freud 1921/1955) című munkákban. Ezekben fejtegeti, hogy a hipnózis az egyén szexuális vágyainak mazochista típusú kiélésére ad alkalmat, és nem más, mint szexuális aktus nélküli szerelmi együttlét. Schilder továbbviszi Freud gondolatát, és önkényesen kiterjeszti a szkizofrénekre is, mondván, hogy „pszichológiai dolgok iránti fogékonyságuknál fogva” számukra hipnotizálva lenni és szexuálisan érintkezni egy és ugyanazon jelentéssel bír.

De térjünk vissza Freudhoz! Mit tett a hipnózissal szerzett kínos tapasztalata után? Ahelyett, hogy kollégái szokását követve baráti társaságban dicsekedett volna kétes értékű hódításával, vizsgálni kezdte e megbotránkoztató viselkedés körülményeit, és felfedezte az indulatáttételt, tágabban értelmezve a pszichoterápia kapcsolati dimenzióját. Személyes tulajdonságai minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a hipnóziskezelés számára túl intim helyzetét megváltoztatva a páciens látóteréből kikerülve a feje mögé ült.

Mielőtt továbbhaladnánk, essen néhány szó a hipnózisról. A hipnózisindukció a hipnózisba merülés folyamata. Ebbe az állapotba bárki úgy kerülhet, ha hagyja, hogy a hipnotizőr irányítsa a figyelmét. Ezáltal módosult tudatállapot lép fel. A hipnotizőr elvonja a hipnotizálni kívánt személy figyelmét a külvilági eseményekről, és önmagára, elsősorban testi működéseire irányítja. Ennek hatására jobbféltekei működési túlsúly jön létre, mivel a jobb félteke elsősorban a belülről származó, a testi folyamatokkal, a képi gondolkodással és az érzelmekkel kapcsolatos ingerek feldolgozásában vesz részt. Ilyenformán a figyelem megosztása a tudati funkciók megosztásához, a lélektanban elfogadott elnevezéssel élve disszociációhoz vagy hasításhoz vezet. Az újabb hipnóziskutatások kiderítették, hogy hipnózis alatt a logikus, racionális, külvilágra és feladatmegoldásra orientált balfélteke sem rest; arra törekszik, hogy elfogadható magyarázatot találjon erre a számára képtelen helyzetre.

Kaján Tibor Freud-karikatúrája

Freud tehát nem alkalmazott többé formális hipnózisindukciót, azaz tudati hasítást, vagyis disszociációt, helyette felszólította a klienst a szabad képzettársításra, azaz arra, hogy bármire gondol, mondja ki, tekintet nélkül az illemre, a helyzetre és a jelenlevőkre. Mindenesetre ekkor már biztonságosabb helyzetből figyelhette meg a terápiás folyamatot. A szabad asszociációs módszer kifejlesztésével új dimenziót nyitott a lélektani állapotok tanulmányozása és kezelése terén. A hipnózissal szemben, amely disszociatív tudatállapothoz vezet, a pszichoanalízis asszociatív tudatállapotot hoz létre. Hasítás helyett képzettársítást, szabad képzetáramlást, hogy tudatosítsa a tudattalan tartalmakat. Ugyanakkor az új lélekelemző eljárás sokat átvesz a hipnózis elemeiből. Megmaradt a fekvő, ellazult helyzet, az analízis során is megtartott csendes, ingerszegény környezet, az analitikus hallgatása, az analizált kiszolgáltatottságérzése, valamint nappaliálmodozás-szintű szabad képzetáramlása. Mindebből az következett, hogy az új módszer is regresszióval dolgozik. A regresszió tudati, érzelmi és kapcsolati szinten egyaránt visszatérést jelent a korai élettörténeti fázisokban, a gyermek- és csecsemőkorban észlelt működési módokhoz. Vagyis, nemcsak a hipnotizált, hanem az analizált páciens is olyan állapotba kerül, mintha gyermek lenne (Sulloway, 1987).

Különösen ennek a kapcsolati regressziónak a vizsgálata hozhatott az analízis bevezetése révén jelentős új eredményeket. Az újonnan felfedezett jelenségek, az előbb említett áttétel, a viszontáttétel, a primitív, azaz korai kapcsolati minták értelmezése nemcsak a pszichoanalízis tudásbázisát gyarapította, hanem gazdagította az egész pszichoterápia elméletét és gyakorlatát. Tehát visszahatott a hipnózisra is.

Freud kérlelhetetlen hipnózisellenessége hosszú ideig késleltette, de megakadályozni nem tudta annak fejlődését. Időről időre még a legszűkebb tanítványi körben is felütötte a fejét az „újrakezdés” törekvése. Természetesen tisztában voltak eretnekségük következményeivel, ennek ellenére ráálltak a régi–új útra.

Carl Gustav Jung aktív imaginációs módszerét mai szemlélettel a hipnoanalitikus eljárások közé sorolhatjuk (Jung, 1973a; 1973b). Ferenczi Sándor (1931/1982) bizonyos regresszív terápiás történések megjelölésére alkotott forszírozott fantázia, illetve neokatarzis kifejezéseivel nyíltan utalt a Freud és Breuer által alkalmazott katartikus hipnózisra. Azzal, hogy beszámolt elképzeléseiről, Ferenczi elérte, hogy a mester kiátkozza a pszichoanalitikus mozgalomból. Pedig egyfajta korábbi változatát maga Freud alkalmazta, amikor kezét a páciens homlokára helyezve enyhe nyomással segítette az elakadt képzettársítás újraindulását. Az újrakezdés Bálint Mihály (1952; 1957; 1963) fogalma, amely a súlyos regresszióban lévő páciensek terápiáiban azt a fordulatot jelöli, amikor a páciens a már–már elviselhetetlen feszültséget követően hirtelen ellazulást, megnyugvást és örömöt érez.

Bálint Mihály

Ernest Rossi-nak tulajdonítják azt a mondást, hogy a hipnózis a pszichoterápiák anyja, minthogy a lelki úton történő gyógyítás története során minden terápiás módszer a szuggesztióból és a hipnózisból eredt (Rossi, 1980). Számos elméleti és gyakorlati szakember Freud egykori útját járja végig ma is. Kezdetben hipnózist tanul, majd sorban a nagy pszichoterápiás iskolák metodikáit. Van, aki megtagadja a hipnózist, van, aki nem. Igen tanulságosak Gill és Brenman (1959) fejtegetései a hipnózist alkalmazó szakemberek személyiségéről és kapcsolatairól. Szerintük a gyógyító hipnotizőrök tudatosan vagy tudattalanul felvállalják a mindenható szülőfigura szerepét a terápiában. Ennek folytán olyan pácienseket szeretnek és tudnak kezelni, akik hajlandók belemenni egy gyermeki igények mentén szerveződő regresszív szituációba. Ismeretes, hogy vannak olyan kliensek, akik minden kapcsolatukban, így terápiás helyzetben is tudati és áttételi regresszióba kerülnek. Életkoruknál jóval éretlenebb módon, jelképes értelemben akár csecsemőként is viselkedhetnek, és ennek medrében történik a kezelésük.

Freud szkizofrénekkel folytatott analízisének az volt a legfőbb buktatója, hogy nem fért bele abba a szemléleti keretbe, amelyet a tudattalanról és a terápiás kapcsolatról addig kimunkált. Sőt, az ellenkezőjét példázta. A szorongó neurotikus egyén elfojtott konfliktusoktól szenved, amit Freud szerint úgy lehet gyógyítani, ha a tudattalanból a napvilágra hozzuk azokat. Pszichózis esetén viszont minden elfojtott tartalom a tudatban van! Nem lehet tehát az általa felfedezett lélekbúvárlással nekilátni a kezelésnek. A szkizofrén egyén tudata zavart. Milyen módszerrel lehetne ezt a zavartságot kitisztítani? Vajon alkalmas-e erre a hipnózis? Freud úgy gondolta, hogy csak fokozná a zavartságot. A „mindegyik kereskedő a maga portékáját dícséri” elvet vallva Freud a pszichoanalízist aranynak minősítette a pszichológia piacán. Ezzel együtt vesztett értékéből a szuggesztió ezüstje, a hipnózis pedig még az ennél is olcsóbb réz lett.

Szkizofrénekkel egészen más a terápiás kapcsolat. Neurotikusokat kezelve Freud megfigyelte, hogy a páciensben előbb–utóbb olyan érzelmi viszonyulás alakul ki irányában, amit a páciens korábban élettörténetének egy fontos szereplője iránt érzett. Ez tehát nem valódi, hanem áttételes érzelem vagy áttétel, amelynek az elemzése rávezetheti a klienseket arra, hogy a korábbi kapcsolataikban történtek milyen szerepet játszottak életük alakulásában, és az esetleg akkor elszenvedett érzelmi sérülések hogyan járultak hozzá a későbbi betegség kifejlődéséhez. Legnagyobb meglepetésére Freud szkizofrének részéről nem észlelt áttételes érzelmeket, érzelmi megnyilvánulásokat is alig. Emiatt narcisztikus neurózisnak nevezte el a betegséget, arra utalva, hogy az ebben szenvedők félelme az emberi kapcsolatoktól eredményezheti ezt a fajta önmagukat óvó, begubódzó magatartást.

Szemléletessége, frissessége miatt érdemes ezen a ponton felidézni a sok évtizeddel ezelőtt született freudi elképzelést, a szkizofrénia keletkezésének analitikus magyarázatát. Freud szerint a szkizofrének konfliktusa kiterjedtebb és fenyegetőbb, mint a neurotikusoké, és primitívebb védekezéseket mozgósít az érettebb neurotikus védekezéseknél. A szkizofrén védekezések (az omnipotens tagadás és a projekció) megszakítják a valóságvizsgálatot. A gyenge én korai lélektani működésmódba tér vissza, funkcionális és temporális regresszióba süllyed. A folytonos sérülések elkerülése végett az Ego fokozatosan visszavonja érzelmi–ösztönös szintű befektetéseit a külvilágból — Freud az abban az időben dúló francia–porosz háború bizonyos katonai műszavainak átvételével libidinális megszállásnak nevezi el. Az egyén megszakítja emberekhez, eszmékhez fűződő kapcsolatait, visszavonja elkötelezettségeit, mintegy kivonul a társadalomból, melynek eredménye szociális elkülönülés, autizmus. Ezzel párhuzamosan fokozatosan visszavonja pszichikus energiáit a leképezett külvilág belső tartalmairól, tehát az objekt-képviseletekről énje legbelsőbb magvába, a szelf-reprezentációba. Freud ezt a jelenséget narcisztikus megszállásnak nevezi, amit meglehetősen jól szemléltetnek a „köldöknézés” vagy az „elvonul, hogy nyalogassa a sebeit” köznapi kifejezések. Amikor az egyén már nemcsak a külvilággal, hanem annak belső képviseletével is szakít, a pszichikus apparátus összeomlik, apokaliptikus pánik tör ki. Mai hasonlattal élve: a pszichikus energiák mind kisebb területre koncentrálódnak az önmagba (szelf), míg a roppant energiasűrűség elér egy kritikus pontot, amikor már nem húzódhat össze még kisebbre, nem sűrűsödhet tovább. Az összeomlott pszichikus működések idézik elő a belső katasztrófa élményét, amely a heveny pszichózis kirobbanása előtti állapotnak egyfajta különleges megváltozottságérzést kölcsönöz, illetve a világ pusztulásának fenyegető képzetét vetíti előre, elviselhetetlen szorongás és álmatlanság kíséretében. Amikor az összesűrűsödött pszichikus energiák többé nem tarthatók féken, robbanásszerűen kiterjednek, kivetülnek a külvilágra. Az egyén ezzel próbálja kétségbeesetten visszaállítani kapcsolatát a környezettel. Mivel azonban a kiáramló pszichikus erők szétrobbantják a gyenge én külvilághoz alkalmazkodó működését, a külső és a belső megkülönböztetése már nem lehetséges. A szkizofrén személy félelmeinek, vágyainak, szenvedélyes érzelmekkel táplált irreális elképzeléseinek igazolását találja meg odakint. Ez a heveny pszichózis (Freud & Breuer, 1895/1955).

A Freud utáni pszichoanalízis egyik legnagyobbb kihívása éppen az ilyen páciensek, az áttételre képtelennek tartott szkizofrének gyógyítása, amelyhez nélkülözhetetlenek az elméleti és a módszertani újítások. Utóbbiak vázlatos ismertetése mutatja meg, hogyan készítette elő a modern lélekelemzés az analízis aranyának újraötvözését a szuggesztió ezüstjével és a hipnózis rezével. Magyarán, a hipnózist maga a pszichoanalízis rehabilitálta, és tette alkalmassá pszichotikusok kezelésére.

A hipnózist tekinthetjük olyan helyzetnek, amelyben három módosult tényező található:

• módosult tudatállapot (elsősorban a páciensnél, de kismértékben a terapeutánál is);
• módosult kapcsolat (primitív lélektani viszonyulások megjelenése a páciens részéről);
• módosult én-funkciók (a valóságvizsgálat, a tervező és a végrehajtó funkciók gyengülése a páciensnél).

Talán nem meglepő, hogy mindhárom tényező olyan analitikus fogalmakkal írható le, amelyeket részben a fejlődéslélektanban, részben pedig a szkizofrénekkel folytatott módosított analízis irodalmában használnak. Módosult tudatállapottal jár a hipnózis és a pszichózis is. Egészséges ember kerülhet módosult tudatállapotba, bizonyos mértékig hipnotizálható is. Ez az állapota azonban nem éri el a pszichózis mélységét, mivel normális esetben az én védekező működése megakadályozza, hogy a tudatos és a tudattalan közötti határ megnyíljon, és az utóbbi feneketlen mélységeiből a túlságosan veszélyes ösztönös tartalmak, vágyak és félelmek felszínre törjenek, amit a fejlett én-védő mechanizmusok, így az elfojtás akadályoznak meg. Azonban a pszichózis, különösen annak heveny, hallucinációkkal, félelmetes téveszmés képzetekkel járó formája a pszichoanalitikus felfogás szerint azért alakul ki, mert az Ego képtelen féken tartani a tudattalanból kitörni akaró impulzusokat. Vagy az ösztön-énből származnak a fésületlen erotikus és agresszív impulzusok, vagy a felettes én büntető erői törik szét az Ego normális működését. Ennek következményei a vágyteljesítő vagy a szorongáshoz vezető üldöztetési képzetek. Ez azt jelenti, hogy a szkizofrének csökkent én-erővel, valamint primitív, kevésbé hatékony én-védő mechanizmusokkal rendelkeznek. A primitív, tökéletlen én-védő mechnizmusok: a projekció, a végletes tagadás, a devalváció és a magasztalás, valamint a projektív identifikáció. Utóbbi az a folyamat, amelynek során a kliens belső, elviselhetetlen lelki tartalmaitól nem tudatos úton úgy szabadul meg, hogy rábírja a környezet célba vett személyét, hogy azonosuljon az általa projiciált lelki tartalommal (erre példa az, amikor a szkizofrén üldözőnek vél valakit, és nem célirányos, de, provokatív viselkedésével hozzájárul ahhoz, hogy valóban haragot, és a haragja miatt lelkifurdalást váltson ki belőle).

A pszichózis tudatborulása a legmélyebb tudati szintet éri el, míg a hipnózis e tudatborulásos állapot és az éberség között valahol „félúton” található, ha elfogadjuk Erika Fromm (1977; 1978-79) elképzelését a normális éberség és a legmélyebb szintű tudatzavar közötti folyamatos átmenetek létezéséről. A szokványos éberségi állapothoz köthető a Freud által másodlagosfolyamat–gondolkozásnak minősített pszichés működés, amelyre jellemző a precíz valóságvizsgálat, a racionális helyzetértékelés és a tervezés. Ezzel szemben áll az álomban és a pszichózisban észlelhető elsődlegesfolyamat–gondolkodás, amelyben a valóságtól elrugaszkodó és a józan észnek ellentmondó képzeleti folyamatok, sűrítések, eltolások, kivetítések, félelmi és vágyteljesítő képzetek uralkodnak. A hipnózisban észlelt pszichés működésekre a kettő keveredése jellemző. A hipnotizált a hipnotizőrre ruházza át a valóságvizsgálatot és a jövő tervezését, tehát a másodlagosfolyamatok egy részét, miközben elsődlegesfolyamatra jellemző élményeket élhet át.

A szkizofrének hipnoterápiájában észlelhető kapcsolati sajátosságok megértéséhez fel kell idézni a tárgykapcsolatelmélet néhány megállapítását. Melanie Klein (1948) nyomán a tárgykapcsolatelmélet képviselői, különösen Fairbairn (1954), Guntrip (1971), Jacobson (1964), Winnicott (1953/1975; 1962/1965; 1965; 1969), Margaret Mahler (Mahler, Pine & Bergman, 1975) és Kernberg  (1975; 1976; 1980), szembeszálltak Freud véleményével, miszerint a csecsemő ösztönös működések által vezérelt lény. Ehelyett legalapvetőbb szükségletét a kapcsolatkereső magatartásban ragadták meg. E kapcsolat a biológiai és lélektani szükségleteket optimális módon kielégítő anya birtoklására irányul. Szerintük a csecsemő még nem képes felmérni, hogy anyja szubjektív tulajdonságokkal rendelkező személy, így csupán önmaga kiegészítőjének, szükségletkielégítő tárgynak tekinti. Innen ered a tárgykapcsolat elnevezés, amelyet azonban a fenti szerzők nem az anya és a csecsemő interperszonális viszonyának gondoltak, hanem szokatlan módon e viszony belső leképeződésének a csecsemő énjében. Vagyis a tárgykapcsolat nem külső kapcsolatra, hanem belső viszonyulási módra utal. Mindenesetre e tárgykapcsolatok egész életünk folyamán tudattalanul bennünk szunnyadnak, mint igen korai lélektani viszonyulási módok, mintaként szolgálva minden fontos kapcsolatunknak. Bennük foglaltatik a valóságos kapcsolatok észlelésének, érzelmi minőségének és viselkedésformáinak a leképeződése, amelyet tárgyképviseletnek (objekt-reprezentációnak) nevezünk. Példaként hozható az, ahogyan az anyánkhoz, az apánkhoz való egészen kisgyermekkori viszonyulásunk bennünk él. Ezzel szemben az önképviselet vagy önkép (szelf-reprezentáció) a saját magunkról alkotott tapasztalataink összessége, introjiciált képzete.

Melanie Klein, Edith Jacobson, Margaret Mahler és Otto Kernberg a csecsemő- és kisgyermekkor lélektani fejlődését a tárgykapcsolatok alakulásának tükrében írják le. Utóbbi folyamán, a hasítás mechanizmusa révén a kezdetben összeolvadt szelf-képek és tárgyképek először a jó és a rossz érzelmi értéke mentén különülnek el egymástól. Ebben a fejlődési fázisban a jó ugyanolyan egyetemes (én és a világ), mint a rossz. A szelf- és tárgyképzetek egybeolvadtak, vagyis, a csecsemő és az őt körülvevő világ ugyanaz: van, amikor jó, és van, amikor rossz. Ezt az állapotot felnőttkorban érzelmi regresszióba kerülve, például szerelembe esve élhetjük át újra, amikor a partnerünkkel egynek érezzük magunkat. De ugyanez az élmény bukkan fel kóros formában a szkizofrén pszichózisban, amelyben a szelfre vonatkozó és a külvilággal kapcsolatos belső képek, képzetek újra összeolvadnak egymással. Ennek eredménye a félelmek, a vágyak és a fantáziák projekciója a külvilágba, valamint az a fantázia, hogy a külvilág tudomást szerez ki sem mondott érzéseinkről, késztetéseinkről, sőt, megjutalmaz vagy bosszút áll miattuk. Melanie Klein ezt a fajta projekciót és fúziót a néhány hónapos csecsemő jellegzetes primitív védekező mechanizmusának tartja és a megfelelő életkori fázist paranoid–szkizoid pozíciónak nevezi. Visszatérése szkizofréniában, paranoid zavarokban tapasztalható.

A későbbi életkorban a tárgyképek különválnak az önképektől.  Ennek megfelelően, amennyiben az anya érzelmi szükségletkielégítő módon viselkedik, jó anyává válik, amennyiben viszont büntet, megjelenik a rossz anya képe. A tündérmesék jó tündére és gonosz boszorkánya projekciós felületet biztosít minden kisgyermeknek ahhoz, hogy anyja rossz és jó oldalát a mese világába vetíthesse (Bettelheim, 1985). Így kialakul a valóságban a jó anya képe, amelynek felismerése egyúttal elvesztésének lehetőségét is tudatosítja, ami tárgyvesztéshez, gyászhoz vezethet. Ez a Melanie Klein által leírt depresszív pozíció, amelynek visszatérése látható depresszióban. Végül, a harmadik év végére kialakul a tárgyállandóság egyensúlyi állapota, amelynek lényege az, hogy a jó anya belső képe állandósul, ellenáll az anyai büntetéseknek, az anya rövidebb távolléteinek, amely utóbbit a szeparációs szorongás állapota kísér. Az immár megszilárdult tárgyállandóság a szelf-képzet szintjén is meghatározza a személy lélektani egyensúlyát, egységét és szeretetre méltóságát. Mahler ezt a kb. az 5. hónaptól a 36. hónapig tartó fejlődési időszakot a tárgy- és szelf-képek elkülönülése és egyénivé válása folytán a szeparáció–individuáció fázisának, az érzelmi működést illetően pedig az alapszemélyiség kifejlődése periódusának tartja (Mahler, Pine &  Bergman, 1975).

A szkizofrénekkel folytatott analitikus kúrák során olyan primitív védekező mechanizmusokat és tárgykapcsolati mintákat figyeltek meg, amelyek egy beszéd megjelenése előtti, tehát kora gyermek-, illetve csecsemőkori viszonyulásra emlékeztetnek. Ebben a kaotikus jellegű áttételben feloldódhatnak, eltűnhetnek a két személy közti képzeletbeli határok, aminek folytán fantáziált egybeolvadás jöhet létre. Ez a helyzet egyrészt az anya–csecsemő kapcsolatra emlékeztet, másrészt mind a páciens, mind a terapeuta egész személyiségét belevonja a kapcsolatba a lélektani funkcik megannyi szintjén — nagy megterhelést róva mindkettőjükre, amit a terápiás légkör magas hőfoka és érzelmi minőségének szélsőséges változásai kísérnek. Lehetséges-e ilyen helyzetben hipnózist végezni?

Gill és Brenman (1959) egészségesek vizsgálata során észlelték, hogy minél mélyebb hipnózisba kerül az egyén, annál korábbi lélektani szükségleti szintre esik vissza. Márpedig a szkizofrének rendszerint infantilis törekvéseik késleltetés nélküli kielégítésének az igényével lépnek a terápiás kapcsolatba, vagyis ez esetben a hipnotikus transz még fokozná is az ösztönkésztetések zabolátlan kitörését. Mindenképpen kizárná tehát az önuralmon és a belátáson alapuló önismeret fejlődését, így a terápia menthetetlenül kudarcra lenne ítélve. Tehát nem javasolják.

A pszichoanalitikus én–pszichológia megalapítója Hartmann (1946) írta le először a regresszív típusú alkalmazkodás fogalmát a fantáziát kerülőútként használó én-működés jellemzésére. A regresszió akkor tekinthető adaptivitást elősegítő tényezőnek, ha az egyén leküzdhetetlen stresszhelyzettel találja magát szemben, és az adaptív szerveződés korábbi formáihoz tér vissza, mintegy annak a reményében, hogy mágikus módon sikerül helyreállítania az organizmus és a környezet kapcsolatát. Ez a szabályszerűség érvényesül ősidők óta a természeti erők és az ellenség ellen folytatott harc felkészülési szakában, amikor regresszív tudatállapotban végzett mágikus szertartások, így a küzdelem lejátszása tánc és dramatikus játék formájában, segíthetnek a valóságos történések kimenetelének kedvezővé alakításában. A hipnózis szintén az én alkalmazkodóképességét megújító regresszív módszer, vagyis, az én szolgálatába állított regresszió (Levin & Harrison, 1976).

Gill és Brenman megkísérlik a hipnózisban kifejlődő én-regresszió mechanizmusának a magyarázatát adni. Ha a regresszió az én-működés minden részére kiterjedne, megszűnne annak alkalmazkodást előmozdító jellege, hiszen az én elmerülne a hipnózis által keltett infantilis vágyaiban és félelmeiben, ahelyett, hogy uralná azokat. Ám nem ez történik. A hipnotikus én-regresszióban az egységes én-működéseken belül olyan alrendszer jön létre, amely elszenvedi a regressziót, miközben az egész én megtartja a valóságvizsgálatot, egyúttal az alkalmazkodást jelentő kapcsolatot is a hipnotizőrrel. Ugyanakkor a regresszióba süllyedt alrendszer a környezettel fenntartott kapcsolat korai formáihoz tér vissza, amely mágikus, mindenható és függőségi elemeket tartalmaz. Mindez azt jelenti, hogy az egészséges ember csak énje egy részét, vagyis élményátélő működését („experiencing ego”) engedi regresszióba süllyedni, közben pedig megfigyelő én-működésével („observing ego”) a hipnotizőrön keresztül biztosítja a kapcsolat fennmaradását a valósággal.

A gyenge, széthullásra hajlamos énnel rendelkező szkizofrén személyeket az említett szerzők nem tartották képesnek a fenti alrendszer kialakítására, és ezért számukra a hipnózist az egységes én-működések összeomlásával fenyegető beavatkozásnak tekintették, attól tartva, hogy nem az adaptív regresszió kialakulását segítené elő, hanem, ellenkezőleg, a pszichotikus regresszió felé lökné a pácienseket. E véleményük hangoztatása mellett Gill és Brenman becsülettel bevallották, hogy legsikeresebb hipnoterápiás esetük éppen egy szkizofrén nő volt. Mit lehet kezdeni a szkizofrén gyenge énjével, hogy megvédjük a hipnózisban rejlő veszélyektől?

Joan Murray-Jobsis (1988) a szkizofrénekkel végezhető hipnoterápia feltételének a pszichotikus páciens gyenge énjének a terapeuta erős énjével kötött szilárd szövetségét tekinti. Elképzelésének elméleti gyökerei Kubie és Margolin (1944) egybeolvadás-élmény fogalmában lelhetők fel, amely a páciens és a hipnotizőr én-határainak kölcsönös elmosódását hivatott leírni. Murray-Jobsis ezt az egybeolvadással járó szövetséget az én szolgálatába állított regresszió kiindulópontjának tartja. Maga a terápiás szövetség abban ölt testet, hogy a páciens és a terapeuta egyesítik én-erőiket, közös megfigyelő én-működést hoznak létre; azaz elsősorban a páciens veszi kölcsön a terapeuta megfigyelő én-működését. Ez a megfigyelő én szilárdan horgonyoz a valóságban, és garantálja a páciens regresszióba merülésének biztonságát. Az áttétel viszont úgy értelmezhető, mint a kliens függése a terapeuta horgonyzó én-működésén („anchoring ego-functioning”) miközben átéli a regressziót. Az adaptív regresszió kezdeményezése, átélése és befejezése így egy jelképes összeolvadásos, szimbiotikus kapcsolat kereteibe ágyazódik. Magyarán, ha a szkizofrén egyén megkockáztatja, hogy lélektani szinten összeolvadjon a hipnoterapeutával, valahogy úgy, mint a gyermek az anyjával, akkor a hipnózis nem jelent veszélyt a számára. Természetesen ehhez az szükséges, hogy a terapeuta felvállalja ezt a jelképes anyaszerepet.

Összefoglalva a pszichoanalízis hozzájárulását a szkizofrén pszichózisok hipnoterápiájának elméleti és gyakorlati kimunkálásához, a következőket lehet leszögezni. A pszichoanalitikus tudatelmélet szerint az éber tudatállapot és a pszichotikus tudati regresszió között folyamatos átmenet van. A hipnózis köztes tudatállapot a normális éberség és a pszichotikus regresszió szintjei között, amit felhasználhat egyrészt a terapeuta a pácienssel történő empátiás kommunikáció kialakítása céljából, másrészt a páciens a patológiás regresszió „kútjából” való kijutásához.

Bizonyos tárgykapcsolatelméleti megfontolások felvetik a szkizofrén személy primitív kapcsolati mintái és a regresszív jellegű hipnotikus kapcsolat közötti hasonlóság lehetőségét. Az anya–csecsemő kapcsolatra emlékeztető szituáció regresszív ellemeit hasznosítva a szkizofrénekkel folytatott hipnoterápia a lélektani fejlődés pótlólagos előmozdítását segítheti elő.

A pszichoanalitikus én-pszichológia az én szolgálatába állított regresszió koncepcióját kiterjeszti a hipnózisra is. Ily módon előtérbe kerülhet az a terápiás lehetőség, hogy a széthullásra hajlamos, gyenge énnel rendelkező szkizofrén páciens a terapeuta valóságban horgonyzó én-működéseibe „kapaszkodva” biztonságos körülmények között élje át a regresszív élményeket. Eközben a transzt hatékony megküzdési mechanizmusként használhatja annak érdekében, hogy megtanulja patológiás regresszióját, azaz pszichózisát saját énje szolgálatába állítani.