Ha sikerült kiépíteni a kontrollt, a páciens és a terapeuta én-határai fellazultakká válnak, és olyan kapcsolódási mód jön létre, amelyben mindkét fél legbensőbb pszichés folyamatai között létesülhet közvetlenm összeköttetés. Az alanyközi kapcsolatban a két fél ön- és tárgyképei közötti kommunikációs „csatornákon” keresztül lélektani tárgyak kölcsönös cseréje és megmunkálása folyik (Vas, 1993c; 1993d, 1995). Az alanyközi viszonyulás tartományában vannak tudatos, tudatelőttes és tudattalan kommunikációs összeköttetések (Stolorow, Brandchaft & Atwood, 1987). Főleg a tudatos összeköttetésen keresztül érvényesülnek a terapeuta technikai műveletei, a hipnózisindukciók és a terápiás beavatkozások, beleértve a terápiás tervet, továbbá az értelmezés és az átdolgozás kognitív szintjét. Tudatelőttes szinten hatnak a képzeleti élmények. A tudattalan működésébe ágyazódnak az áttétel, a viszontáttétel, a projekció–introjekció folyamatai, az azonosulás a kivetítettel (projektív identifikáció) és az átmeneti tárgykapcsolat.. Az én érési folyamatai a tudattalan homályából fokozatosan kerülhetnek a tudatosság napvilágára. 

Projekció és introjekció

A szkizofrének nagyfokú vonakodása az egybeolvadás–élménnyel szemben azt jelenti, hogy minél inkább szüksége van a páciensnek egy gondoskodó, szeretetet adó lélektani tárgy közelségére, annál inkább fél saját gyengeségének következményeitől, attól, hogy a másik elnyeli, megsemmisíti őt. Ez a „need–fear” dilemma (Burnham, Gibson & Gladstone, 1969). Az én-határok átjárhatósága foyltán sokszor eldönthetetlen, hogy ki mit birtokol az alanyközi kapcsolat világából, hogy egy érzés, egy élmény a két fél melyikének a része, „tulajdona”. Feinsilver (1986) a terapeuta helyzetét e tekintetben legalább annyira ingatagnak látja, mint a páciensét. Hiszen a projekció és az introjekció folyamatai olyan mértékben elmosódottá teszik a személyek közötti határokat, hogy a terapeuta észre sem veszi, ha akár szakmai, akár szakmán kívüli megnyilvánulásaiban felszínre törnek a páciens beléoltott fantáziái.

Joan Murray-Jobsis (1985) úgy véli, hogy a páciens a fantáziájában élő jó és mindenható lélektani tárggyal, az anyával való összeolvadás illúziójának összeomlása, tehát a szimbiotikus kapcsolat akár valóságos, akár fantáziált megszakadása miatt válik pszichotikussá. Ebből a katasztrófából fakad minden későbbi ambivalencia. Ha ugyanis összeolvad a terapeutával, a megismételt szimbiotikus boldogság újabb megszakadáshoz és pszichotikus kitöréshez vezethet. Ha pedig távol tartja magát tőle, magány, kétségbeesés, depresszió vagy pszichotikus megsemmisülés várhat rá. Ezért olyan megfoghatatlan a terápiás kapcsolat légköre a terapeuta számára – mintha a páciens egyszerre volna jelen és valahol máshol, elérhetetlen messzeségben.

Egy Thomas Ogden (1982) által közölt fiatal, némaságba és mozdulatlanságba süppedt katatón férfi analitikus terápiájának részlete illusztrálja a fentieket. A terápiás ülések hétről hétre, hónapról hónapra hallgatással teltek. A terapeután először halványan, majd egyre erősebben kezdett eluralkodni az a páciensből feléje áradó kimondhatatlan érzés, hogy át kell élnie a páciens csecsemőkori szenvedéseit, amikor az hiába várta súlyosan depressziós anyjától a legcsekélyebb érzelmi odafordulást. Miután a terapeuta hangot adott saját érzéseinek, amelyeket a páciens élhetett át csecsemőként, megváltozott a kapcsolat jellege. A páciens csecsemőszintű regresszív állapotba került, akit a terapeuta–anyának kellett dajkálnia, felnevelnie.

A páciens projekcióinak az elviselése és a megértése nem mindig sikeres. A gyógyító gyakran azt éli át, hogy a páciens pszichózisának lezajlása után bezárul előtte. Nem ösztönözhető a lélektani munkára, gépies engedelmességgel jár vissza kontrollra, és unszolni kell, hogy belső állapotáról beszámoljon az udvarias a terapeuta által elvárt „jól vagyok”-on kívül, ami elhárítást fejez ki. Ennek több oka lehet. Részben ezen a módon mutatkozhat meg a páciens részéről fennálló bizalomhiány. Lehet az oka alexitímia, az érzelmek csökkent átélésének és kifejezésének következménye. Vagy a terapeuta nem tudatos elutasítására adott reakció. Állhat mögötte ellenállás, amelyet a jó terapeuta–tárggyal kialakított függő és konfliktusmentes viszony megváltoztatásának lehetőségével szemben vet be a páciens. Belső állapotának, fantáziavilágának feltárása ugyanis óhatatlanul negatív önértékelésének és az ellenséges, veszélyes külvilágról alkotott képének módosulásával járhat. Ez pedig szembesíthetné egyrészt önmagával, másrészt a terapeutával, ami a jó és mindenható terapeuta–tárgy elvesztésének veszélyét idézheti fel. Sok páciens azt hiszi, hogy a terapeuta szeretetének elnyerése és fenntartása érdekében minden elvárásának meg fell felelnie, így automatikusan „jót kell hazudnia”, hogy ne okozzon csalódást. Eközben pedig olyan függő viszony alakul ki, amely megakaszthatja a páciens érését, önállóvá válását, így nem mozdul ki a gyermeki függőség és a fantáziált egybeolvadás holtteréből. A csüggés a terapeuta felmagasztalt tulajdonságán gyakran futtatja zátonyra a lélektani munkát, és a kezelés mindkét fél számára itt ér véget.

Joan Murray-Jobsis (1985) a szkizofrénekkel folytatott hipnózisok során feltárta a pszichotikus személy belső világát. Eszerint a páciens alapélménye a depresszió, a szorongás, az elhagyatottság és az örömtelenség, valamint a vágy egy minden szükségletet kielégítő, összeolvadásos állapotot fenntartó szimbiotikus kapcsolatra, amelynek keresésére akár egész életét is áldozhatja. Nem kielégítő szimbiotikus kapcsolatai csalódással töltik el mind a saját elfogadhatatlan igényei, mind a partner elutasító, esetleg kizsákmányoló viszonyulása miatt. Erre csakúgy, mint a szimbiotikus kapcsolat megszakadására, pszichózissal válaszolhat.

A szkizofrén páciens úgy lép a terápiás kapcsolatba, hogy magával hozza élettörténete, kapcsolatai lenyomatát. Az egyébként engedelmességet mutató páciens pszichotikus kitörésekor a tudattalanba süllyedt lélektani tartalom a szülőkre vonatkozó gyűlöletteli vagy üldözési „téveszmék” formájában törhet a felszínre. Az ő családban betörtött szerepei közé tartozik az is, hogy összegyűjti és magába zárja mindazt a rosszat, amit a család tagjai hordoznak magukban egymással és vele kapcsolatban. Lehetnek ezek előítéletek, hiedelmek és rossz jóslatok, amelyeknek valóságalapja a páciens kétségkívül érzékelhető mássága és sorozatos kudarcai. Pszichózis kirobbanásakor ez a belévetített tartalom is kitör és visszaháramlik a családtagokra. Olyan, mintha a páciens mások hibái, bűnei miatt vállalná magára a bűnbak szerepét, és ezzel egyfajta „mentálhigiénés szűrő” funkcióját töltené be. Mintha védené a családot az elviselhetetlen élmények, a szorongás, a szégyen, a bűntudat, a gyűlölet, az irigység, a féltékenység nyomásától, amiért cserébe viszont az egész családnak a pszichózis elviselésének az árát kell megfizetnie. Korábban a szkizofrénia kialakulásában a szülőknek jelentős szerepet tulajdonítottak (Lidz & Lidz, 1982), ma viszont a családterápiás szakemberek a betegséget az egész családnak mint rendszernek a zavaraként értelmezik.

A szkizofrén személy alanyközi viszonyulásának igazi védjegye a családtól átvállalt szenvedés szimbolikus megjelenítése a terápiás kapcsolatban. Annak a valódi oka, ami miatt nem képes megváltoztatni önértékelését, ebben a passzív, szenvedő magatartásban keresendő. E magatartást nem tekinthetjük áttételi jelenségnek, hiszen nem egész tárgyra, hanem a terapeuta személyének arra a részére vonatkozik, amely valamely családtag általa rosszként megélt vonásait hordozza (például a terapeuta is szemüveget hord, mint a páciens apja, ami a páciens számára lehet, hogy történetesen a kegyetlenség jelképe). A hozzátartozók tudattalanul, ám előszeretettel beoltják ezzel a rossz tulajdonsággal a terapeutát is, amikor használati utasításokat adnak neki a páciens háta mögött annak kezelésére. Hogyan kezelje a terapeuta ezt a szenvedést?

Áttétel és viszontáttétel

A pszichotikus egyén primitív áttételi mintáiról, különösen azok hasíttott rész-tárgykapcsolati formáiról a projektív és introjektív folyamatok elemzése kapcsán már volt szó. Ezek a terápiás kapcsolat alanyközi tartományában tudattalanul igen gyorsan lefutó primitív, ellentétesen polarizált, vagy csodálatot, vagy gyűlöletet hordozó érzelmi folyamatok. Olyan jelenségeket alapozhatnak meg, mint a páciens terapeuta felé irányuló viszonyulásának különleges módja, ami egy fiatal nőbetegnél azt a formát öltötte, hogy én, mint terapeuta sohasem nézhettem rá. Az erre irányuló elvárás része volt a lány mágikus kontrolljának, amivel a környezetét uralni igyekezett.

A szkizofrénekre jellemző archaikus áttétel legfontosabb vonása, hogy a benne felbukkanó szükségletek egyáltalán nem „áttételesek”, hanem nagyon is valódiak, itt és most jellegűek, és azonnali kielégítésre törnek. A terapeuta nem egy múltbeli szimbolikus figura formájában ábrázolódik bennük, hanem jelenlevő, használatba vehető résztárgyként, aki például nem nézhet a páciensre, vagy csak azért igazgatja a szemüvegét, hogy elterelje a páciens figyelmét arról, mennyire unja már az együttlétet vele. Ha a terapeuta elviseli, hogy a páciens átmeneti tárgyként kezelje, mint csecsemő- illetve gyermekkorának játékait, abban az esetben ez is megjelenik az áttételben.

Az átmeneti tárgyak és jelenségek tartománya biztosítja a páciens számára azt az optimális illúziót, amely szükséges a világ elfogadásához és az emberi kapcsolatok kezeléséhez. A terápiás kapcsolat világa maga is átmeneti jelenség, amely fenntartja a gyógyulás optimális illúzióját, bármi történjék is a külvilágban. Később a terapeuta feladata lesz az illúziók fokozatos eloszlatásának előkészítése, a valóságelv érvényesülésének a javára.

Az áttételhez hasonlóan a viszontáttétel is tartalmaz rész-tárgykapcsolati vonásokat. Heimann (1952, 1975) levezetése szerint a terapeuta gyermekkorban bekövetkezett lélektani sérülése narcisztikus én-hasítást eredményez, aminek következtében saját énjének nyomasztó tárgyaitól úgy szabadulhat meg, ha azokat másokban fedezi fel és gyógyítja meg. Ehhez azonosulnia kell a pszichotikus páciens rossz, gyenge, megjavítandó én-részével, amit az analitikus irodalom projektív ellenazonosulásnak nevez. A sikeres gyógyítás ily módon hozzájárul ahhoz, hogy a terapeuta saját énjét újra teljesnek és egész(séges)nek élje meg.

A hipnotikus kapcsolaton belül mind a terapeutára, mind a páciensre irányuló érzelmi, indulati tartalmak szimbólumok és szimbolikus események formájában jelenhetnek meg. Mint az a fent leírt példából is kitűnik, az áttétel és a viszontáttétel egyaránt leképeződik. Ennek alapja az alanyközi kommunikáció, amelyen keresztül ide–oda cikáznak, gyorsan váltakoznak a kivetítés és bevetítés folyamatai. Ezekre a gyorsan változó, képlékeny folyamatokra épül a tartósabb áttételi és viszontáttételi alanyközi dimenzió, amelyben – a kapcsolat egybeolvadásos jellegének köszönhetően – az áttétel és a viszontáttétel nem különíthető el egymástól élesen. A kapcsolati egybeolvadás a hipnotikus élményben is megjelenik, lásd a kard áttételi és viszontáttételi szimbolikáját. A kard mellett megjelenik az áttételi diemnzió többi jelképe is: a várúr, a katonák, stb. Ilyen formán rendeződnek az áttétel és viszontáttétel közös szimbólumai és eseményei, érzelmi–indulati értéküknek megfelelően. A jelenség ahhoz hasonlítható, mint amikor két lézersugár találkozása, interferenciája hologramot hoz létre. A hipnoterápiás kapcsolat alanyközi tartományában a páciensből kiinduló és a terapeutára irányuló emocionális „sugárzás” – az áttétel –, valamint a terapeutából induló és a páciens felé tartó emocionális „nyaláb” – a viszontáttétel – érzelmi interferenciát hoz létre, amely jórészt a hipnotikus szimbólumokban és eseményekben nyer képi kifejezést. Ez a jelenséget „holografikus áttételnek” neveztem el.

Az alanyközi tartományról szóló fejtegetéseket Silverman (1982) laboratóriumi kísérletei támasztják alá. Igen rövid ideig tartó stroboszkópos felvillanásaokkal exponáltak a kísérleti személyeknek olyan mondatokat, amelyekben valamilyen szimbiotikus kapcsolatra történt utalás, például: „Mama és én egyek vagyunk”. Az idő rövidsége nem tette lehetővé, hogy a szöveget tudatosan felismerjék, így ingerküszöb alatt maradva fejtette ki hatását. A kísérletben részt vevő személyek közül klinikai javulás mutatkozott az ismételt küszöb alatti ingerlés hatására a szimbiotikus problematikájú szkizofrén, túlsúlyos és nikotinfüggő egyéneknél, hiszen számukra a kapcsolati egybeolvadás gyógyító erővel bír, és minden másnál fontosabb.

Az alanyközi kapcsolat két további területe a terapeuta gyógyító erejét jelképező hipnózistechnikák arzenálja, és az én érési folyamatai, különös tekintettel a védekezőmechanizmusok, a megküzdőstratégiák, az önuralom, az örömkészség és a kreativitás fejlesztésére. A terápiás kapcsolat technikai elemei ugyanis nem kizárólag azért hatékonyak, mert ésszerűen megszerkesztették őket. Ezzel szemben a technikai műveletek abba a páciens és terapeuta között létrejövő, csecsemőkorra jellemző kötődésbe ágyazottak, amelynek kedvező érzelmi atmoszférája felerősítheti a terápiás szuggesztiókat, ezen keresztül pedig belső érzelmi állapotai és kapcsolati szabályozását, megküzdései izmosodását. Megdőlt az a régi dogma, hogy felnőtt ember agyában nem képződnek új idegsejtek. Kiderült, hogy a jobb homloklebeny belső, alsó része életünk végéig megőrzi regenerációs képességét, ami esetünkben azt jelenti, hogy az eredményes terápia minden bizonnyal az agy szerkezeti megújulásával, szabályozó folyamatainak kiteljesedésével jár (Schore, 2003a, 2003b).

Az alanyközi kapcsolat jellegzetességét az a légkör adja leginkább, amelyben az addig bizarr gondolkodású és őrült viselkedásű páciens érthető, normális, elfogadható, hiteles és szeretetre méltó emberré válik a szemünkben. Nem más ez, mint a rogersi empátia megvalósulása a gyakorlatban. Sok apró jel árulkodik arról, hogy a terápia, beleértve a hipnózist is, egyre fontosabbá válik mindkét személy számára. Némelyik szkizofrén örömmel újságolja, hogy a hipnózis élménye nem ismeretlen a számára, hiszen azt használta mindig is, amikor saját pszichotikus tüneteit akarta befolyásolni.

Attila, a 24 éves paranoid szkizofrén férfi első hipnózisélménye után elmondta, hogy 10–12 éves korában, amikor anyja érthetetlen dühkitörései már elviselhetetlenek voltak a számára, a hipnózishoz hasonló technikát alkalmazott saját megnyugtatására. Anyja paranoid szkizofrén volt, többször kísérelt meg öngyilkosságot, míg végül pontot tett az élete végére. A páciens kezdetben egy szerelme tárgyául választott énekesnőt ruházott fel a szépség, a jóság és a szelídség tulajdonságaival, így vált az képzeletének tündérévé. Később ez a módszer hatástalanná, sőt, veszélyessé vált, mert a jóságos tündér minduntalan gonosz boszorkánnyá, kígyóvá és fenyegető szörnyeteggé változott, amelyekkel a páciens már nem tudott mit kezdeni. Úgy érezte, az együtt végrehajtott hipnózis azért biztonságosabb, mert megvédte őt a saját szörnyeitől.

A fenti példa jól illusztrálja Murray-Jobsis (1985) már említett gondolatait a páciens–terapeuta egység egybeolvadásos szövetségéről: a páciens gyenge én-működését a terapeuta erős énje rögzíti a valósághoz, és nem engedi elmerülni a patológiás regresszió poklában. Ezért a körültekintően végzett hipnózis nem robbant ki pszichózist.

Projektív identifikáció

A terápiás kapcsolat kezdetén a heveny pszichotikus állapotban lévő páciens nem mutatja tanújelét annak, hogy tudomásul vette volna a terapeuta jelenlétét: pszichotikus tüneteinek kiáramlása „meghaladja” őt. Amennyiben a terapeuta tartósan jelen van, egyes kivetített pszichotikus tartalmak elérik személyének a tünet által meghatározott részét. Üldöző vagy – szerencsésebb esetben – védelmező szerepet kap. Ily módon a terapeuta személye mind több projiciált lelki tartalmat gyűjthet be, és kialakul a két fél közötti kommunikációs csatorna. Ogden (1982) a projektív identifikáció folyamatát három fázisra osztotta:

1. A páciensben (projektor) az a tudattalan fantázia alakul ki, hogy belső, elfogadhatalan, veszélyes lelki tartalmától úgy szabadulhat meg, hogy a terapeuta szelf-jébe projiciálja, és ily módon kontrollt gyakorol felette.
2. Abból a célból, hogy a kivetített részt magáévá tegye, a páciens zsarolás vagy manipuláció bevetésével nyomást gyakorol a befogadóra (recipiens) azaz, a terapeutára.
3. A befogadó bizonyos tekintetben úgy érzi magát, mint ahogy azt a kivetített fantázia tükrözi. Vegyük azt a példát, amikor a terapeuta együtt érez a páciens ellenszenves megnyilvánulásaival, holott más páciens esetében viszolyogna ettől. Ezt a különös, idegenszerű érzést és a hozzá kötődő érzelmeket a befogadó átdolgozza, és megtisztítja a veszélyes tartalmaktól. Ezutá-n az átalakított, „megemésztett” lélektani tárgyat visszavetíti a projektor (a páciens) szelf-jébe, hogy az beépülhessen.

A fenti mechanizmus működését a következő esetrészlet illusztrálja. Szilárd, a 26 éves szkizofrén páciens hipnoterápiát kért, amelynek első ülését heveny pszichotikus állapotának megszűnése után végeztük. Mivel Szilárd gyermekkorában kedvelte a kalandregényeket, az indukció során arra kértem, hogy képzeljen el egy középkori várat. Szilárd az általam adott szuggesztiónak megfelelően megpillantja a várat. Sötét csarnokba lép, a falon égő fáklyát lát. Javaslatomra kezébe veszi, és körülnéz. Ekkor észrevesz a falon egy kardot. Én, mint terapeuta szorongani kezdek. Megkérdezem, hogy a kard rozsdás-e vagy fényes. „Fényes” – válaszolja. (Az éber beszélgetés során utólag derül ki, hogy miközben a kardot nézte, arra gondolt, hogy meg kellene ölnie a vár urát.) Megkérdem tőle, vajon lakják-e a várat? Ebben a pillanatban meglátja a várurat és katonáit, ok nélkül nekik akar rontani. Unszolásomra engedélyt kér, hogy vendégként fogadják a várban. Később egy teremben magányos fiúcsecsemőt pillant meg. Szeretné lopva magával vinni, hogy felnevelhesse, de leleplezik, és a katonák elfogják. Ismét meg akarja ölni a várurat, de a túlerővel szemben tehetetlen. Javasolom, inkább kérje meg, hadd maradhasson, hogy felnevelje a csecsemőt. Ekkor a várúr megenyhül, nagy lakomát csapnak, de Szilárd nem vesz semmiből.

Most megnézhetjük, hogyan ábrázolódik Szilárd sérült belső világa a hipnoterápiás helyzetben. Az alábbi értelmezés a hipnóziskutatások interakciós modelljét alkalmazza (Diamond, 1984, 1987, 1988 és 2000). A hipnózist a páciens kérte. Ez a páciens gyógyító fantáziája, amely a gyógyulásba vetett hitét hordozza (lásd a kuratív fantázia fogalmát: Kohut, 1977). Viszonzásképpen egy gyermekkori kedvelt olvasmánya jelképét, a várat ajánlom. Elképzelésem szerint a vár olyan jelkép, amely a személyiség teljességét foglalja keretbe. Nemcsak a tudatos én–működéseké a nyilvános terek és helyiségek képében, hanem a tudattalan rétegeké is. Egyrészt a tömlöc és a kínzókamra a megsemmisülés, az elhagyás és elnyeletés jelképeit testesíti meg (lásd Winnicott tudattalan szorongásait: Winnicott, 1965a és 1965b). Másrészt az erős bástyák, a nagy lakomák, a harci játékok, valamint a szép hölgyek és a társasági élet a legnagyobb biztonságot és kielégítettséget jelenítik meg. Összességében a vár olyan archaikus szimbólum, amely egyetlen képbe sűríti a legkorábbi lélektani fejlődés élményeit, a jó és rossz lélektani tárgyakat, nemcsak a tudat, hanem a személyes és a kollektív tudattalan tartalmait is (Jung, 1978).

A vár egyúttal a terapeuta kivetített fantázia–képe is. Hordozza a gyógyítás tervét, közvetve azt a folyamatot, melynek során Szilárd feltárja a várnak mind a fenyegető, mind az élvezetet nyújtó részeit, hogy ezáltal az egész várat, azaz teljes személyiségét birtokolhassa, immár az egymással elvegyült jó és rossz tulajdonságokkal együtt (Levin, 1996). Nézzük, hogyan alakul ez a folyamat a képi megmunkálás során!

A várbeli sötétség Szilárd személyiségének tudattalan részét jeleníti meg. A világító fáklya valószínűleg a terápiás kapcsolat közös jelképe, így ábrázolódik annak megismerő, feltáró és útmutató minősége. A kard nyilvánvalóan az agresszió jelképe. Kinek az agressziója képeződik le? Egyrészt az enyém, mert én vezetem Szilárdot az ismeretlen veszélyeket rejtő, félelmetes várba. Másrészt Szilárdé, aki a karddal meg akarja ölni a várurat, már akkor, amikor még nem is látja. Érdekes egybeesés, hogy a kard anyaga is, meg az én nevem is vas. Lehetséges, hogy e jelképben az én agresszióm jelenik meg úgy, ahogyan azt Szilárd észleli. Úgy látszik továbbá, hogy Szilárd agressziója főként ellenem irányul, mert én alkottam (képzeletben, persze) a várat, vagyis én vagyok a vár jelképes ura. Szilárd tudattalan törekvése az, hogy megöljön, mivel az általam létrehozott vár fenyegető részei egybevágnak saját nyomasztó lélektani tárgyaival, melyeket képtelen féken tartani. Ezért meg akar szabadulni tőlük. Belém vetíti nyomasztó fantáziáit, aminek folytán szigorú és ellenséges várúrrá válok, akit meg kell ölnie. Én nem valóságos személyként vagyok jelen a várban, hanem különböző jelképek formájában: egész lélektani tárgyként várúr, rész–tárgyként pedig fényes kard és fáklya. A hipnózis átmeneti tárgykapcsolati minősége lehetővé teszi, hogy a kölcsönös kivetítések folyamatai ne a terápiás kapcsolatban részt vevő valóságos személyekre – Szilárdra és rám – , hanem a leképezett fantáziafigurákra irányuljanak, mint amilyen a vár és annak ura (Searles, 1976; Smith, 1984; Volkan, 1982 és 1986; Winnicott, 1953).

Nem tudok róla, hogy Szilárd meg akarja ölni a várurat, mégis megkérdezem, hogy lakják-e a várat. Szilárd ekkor pillantja meg a zordon várurat. Ily módon tudattalanul azonosultam Szilárd kivetítésével (projektív identifikáció; Klein, 1946; Ogden, 1982) és tudattalanul magamra vettem a várúr alakjába sűrített tekintély szerepét. Ezzel a projektív identifikáció kölcsönössé vált, mivel Szilárdban is megtörtént a tudattalan felismerés, hogy a vár és annak ura csakis a terapeuta lehet. A gyilkosság viszont az ő projekciója, amivel viszont én azonosultam úgy, hogy szorongani kezdtem. Mi vagyok most én Szilárd számára? A várúr Szilárd személyiségének agresszív, rossz apai tárgya, amely fenyegeti a jó, ám gyenge, kiszolgáltatott fiúi tárgyat. Szilárd szeretné felnevelni a csecsemőt, azaz, gyenge, jó én–részét, azonban a benne lévő rossz, agresszív én–oldal – jelképesen a várúr – ezt megakadályozza. Szilárd azon törekvése, hogy megölje a várurat, a képzeleti munka drámai csúcspontja: a rossz lélektani tárgyak mind Szilárdot, mind a terápiás kapcsolatot pusztulással fenyegetik (Winnicott, 1969). Megoldásként javasolom, kérje meg a várurat, hadd maradhasson, hogy felnevelhesse a csecsemőt. A megoldásnak kettős jelentése van. Egyrészt kompromisszum, amit a rossz belső tárgyakkal köthet, annak érdekében, hogy kevésbé fenyegetőnek lássa azokat. Másrészt jelképes formában értésére adom, hogy nem kell félnie sem tőle, sem a saját rossz belső tárgyaitól.

Összefoglalva a leírtakat, ebben a hipnózisban a terapeuta a rossz tárgyak képviselője lett, mivel a páciens belevetítette azokat (nem pusztán reá, hanem mélyen bele a személyiségébe). A terapeuta ezeket hordozta és kijavította, végül visszavetítette a páciensbe immár a veszélyes tulajdonságoktól megtisztított, enyhén pozitív, de legaéábbis semleges lélektani tárgyakat. A „felújított” tárgyakat a páciens introjektív identifikáció útján elfogadta és beépítette személyiségébe.

Általános értelemben a kivetített tartalommal való azonosulás a hipnotikus kapcsolaton belül valószínűleg egy cserefolyamatot juttat érvényre, és ezzel elősegíti a páciens rossz tárgyainak kicserélését a terapeuta jó vagy semleges tárgyaira.

Átmeneti tárgykapcsolat

Érdemes újra felidézni Szilárd hipnózisából a kard jelképét, amely a félelem és az agresszió megmunkálásában játszott fontos szerepet. A kard mint jelkép Szilárd énjéhez tartozik, ugyanakkor a terapeuta nevét és ezen keresztül személyét is képviseli. Szilárd ezt a terapeuta személyéhez tartozó lélektani tárgyat bekebelezi. Valójában hasonló a helyzet az anya–csecsemő kapcsolatban is, amelyben az emlő átmeneti tárgy abban az értelemben, hogy egyszerre tartozik az anyához és a csecsemőhöz (Winnicott, 1953; Klein, 1946). Az átmeneti tárgykapcsolat elemei azt a célt szolgálják, hogy a páciens rávetíthesse szeretetét és gyűlöletét anélkül, hogy visszautasítástól, bosszútól vagy elhagyástól kellene tartania. Ilyen elemek a hipnotikus imagináció figurái és jelképei, de maga a hipnotikus kapcsolat is.

Az alanyközi kapcsolat témakörét összefoglalva a következő megállapításokat tehetjük. Az alanyközi kommunikáció kibontakozása mindenfajta hatékony és intim emberi kapcsolat élesztője. Szkizofrének esetén a terápia kimenetele szempontjából alapvetően fontos az alanyközi tartomány veszélyes elemeinek átdolgozása. A hipnoterápia képes bizonyos tudattalan szinten folyó kommunikációs folyamatokat láthatóvá tenni és modellezni. Minden belső pszichikus folyamat, amely a páciens patológiájának a részét képezi, az alanyközi dimenzióban eszközzé válik, amellyel a terápiában részt vevő két személy kapcsolatát formálni, építeni vagy rombolni lehet.