A 80-as években egyre jobban feszített gyakorlati munkámban az a kérdés, vajon hogyan lehet a súlyos betegeken a gyógyszerek adásán kívül is segíteni. Már ismertek voltak a szociál–pszichiátria eredményei (Burnham, Gibson, Gladstone, 1969; Füredi, 1966 és 1979; Haley, 1963; Jones, 1963 és 1968; Juhász, 1972; Kiss Vámosi, 1970; Kun, 1973), az open door rendszerű pszichiátriai osztályok működése (Bell, 1955; Gáldi, 1968; Goffman, 1961, 1963 és 1967), a betegekkel folytatott különféle szocioterápiás foglalkoztatások jótékony hatásai (Adorjáni, 1965). De amikor egy súlyos depresszióban szenvedő idős férfi beteg fia azt kérte, hogy az édesapját lelki úton kezeljem, megrémültem. A biológiai szemlélet uralma idején ez nem volt szokás, nem volt ildomos, majdhogy nem volt szabad csinálni.

Ekkor történt, hogy meghallgattam egy előadást a hipnózisról. BÉI már abban az időben is világhírű hipnóziskutató volt, hipnoterápiával is foglalkozott. Lenyűgözött az egyénisége, a naivitása, a jóhiszeműsége és az a képessége, hogy belevon egy sajátos érzelmi atmoszférába, amelyben fokozatosan feloldódik az ellenállásod és a kritikus hozzáállásod. Szóval, meghipnotizál. Nekem akkor pontosan erre volt szükségem. Elvégeztem a hipnózis–kiképzőkurzust, és az első páciensem rögtön egy borderline férfi lett, akit magamban "szorongó oroszlánnak" neveztem el. A „borderline személyiségzavar” határeseti személyiségzavar a pszichózis és a neurózis között. 1983 végén kezdtem el az illető egyéni pszichoterápiáját. 1985 elejéig éber beszélgetésekből állt a kezelés, utána szupervíziós segítséggel hipnózist is alkalmaztam. Hirtelen olyan terápiás közegben találtam magam, amely félelmetesebb, izgalmasabb, érdekesebb és örömtelibb volt minden eddiginél. Mintha ismeretlen dimenzió nyílott volna meg előttem. A lidérces hipnózisok fél évig tartottak, majd jött egy nyugodtabb szakasz, amikor az élményeket kezdtük átdolgozni. Eközben annyira megviseltek az átéltek, hogy kiújult a nyombélfekélyem és kiszámíthatatlanul viselkedtem. Hogy egyensúlyra leljek, önismereti pszichodráma csoportba, majd analitikusan orientált egyéni terápiába jelentkeztem. Sohasem felejtem el a javulás pillanatát. Nagyon feszült, zaklatott voltam, szinte elviselhetetlen gyomorgörcsök kínoztak. Az analitikusom férfi volt, és természetesen irigyeltem lelki tartása miatt. Minden gyermeki elégedetlenségemet és dühömet rázúdítva kérdeztem, hogy mikor leszek már jobban egy kicsit. És akkor bekövetkezett az, amiről addig csak olvastam. Már–már sírtam dühömben és kétségbeesésemben, amikor a díványon fekve hallottam, hogy mögöttem ülve együtt érzően dörmög. Nem is értettem pontosan, hogy mit mond, de a kín melegséggé olvadt bennem. Megszerettem és hálát éreztem iránta, hogy törődik velem.

A határeseti páciens minden egyes hipnózis üléséről hangkazettát készítettem. Szorgalmasan vittem a szupervízióba, ahol az általam nagyra becsült kollégák hüledezve hallgatták. Mint utólag megtudtam, volt idő, amikor el akartak tanácsolni a hipnózis folytatásától. Egy év után a terápiát sikeresen lezártuk. Idejét láttam annak, hogy esetismertetés formájában leírjam a történteket. Ez a pszichoterápiás képesítésem megszerzéséhez kellett. Viszont volt egy bökkenő. Magyar közlemények e tárgykörben nem voltak és nem ismertem a borderline betegek hipnoterápiájáról szóló külföldi irodalmat. Leírásom elméleti része meglehetősen zavaros lett, mivel az általam ismert szakmai nyelvvel nem tudtam kifejezni azt, ami történt.

Bár reménykedtem, hogy elfogadják,  a vizsga és egyben az esetvédés tökéletes kudarccal végződött. 1986 októberében beléptem egy professzori szobába, ahol udvariasan mosolyogva fogadott a szakma négy legnagyobb tekintélye, két hölgy és két férfiú, MKE, BE, BB és FJ. Megkértek, hogy röviden foglaljam össze az esetet. Néhány barokkos körmondat után belém fagyott a szó. Akkoriban úgy beszéltem, hogy néha még magam sem tudtam, hogy mit akarok, mivel az összes asszociációt, ami eszembe jutott, szerettem volna kimondani. Évekkel később a szakma egyik legjobbja azt mondta, hogy divergens gondolkodású vagyok. Hál’Istennek, vannak még udvarias emberek. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy milyen idegesítő lehetett ez. 1998 körül valamilyen rendezvényen neurobiológiai fejtegetéseim közepette az egyik kolléganő, akivel legalább 10 éve nem találkoztam, nevetve felkiáltott: „Jé, érthető, amit mond!”

BE, aki előadásaiban egy kegyelmi állapotban felhúzott svájci óra könyörtelenségével sorolja fel az adott témához tartozó összes elméletet, rosszallóan kifejtette, hogy a hipnózissal pszichotikus regressziót idézek elő, növelem a páciens szenvedését, ami már súrolja a műhiba határát, és mindenképpen ártalmas.  Ezért nem javasolja, hogy megkapjam a pszichoterápia végzéséhez szükséges jogosítványt.

BB eddig tegezett, most magázásra áttérve megvilágította előttem a terapeutává válás fényes ösvényét, amely még előttem áll. MKE hangtalan, ám kifogástalan mosolya II. Erzsébet királynőt idézte, amint éppen meneszti a kormányt. FJ is mosolygott, ám csalódottnak látszott, mert nem értette, miért nem családterápiát végeztem  hipnózis helyett. Később egy pszichoterápiás tanfolyamon rám szegezett tekintettel példabeszédet tartott azokról a renitens diákoktól, akik ahelyett, hogy megtanulnák, hogyan kell megírni egy esetet, mindenfajta haszontalansággal foglalkoznak. Megbélyegeztek.

A vizsgáról kibotorkálva éltem meg, milyen élmény az elidegenedés, a személyiség egységének az átmeneti hasadása, disszociációja. Aztán úgy gondoltam, hogy nem történt nagy baj. Mert igaz, ugyan, hogy a jelen volt tekintélyek szerint határeseti személyiségzavarban nem ajánlott a hipnózis, de az esetem sikeres, és ez fontosabb mindennél.  Ugyanakkor beláttam, hogy nem tudtam a terápiás folyamatot elméletileg megalapozni, és ez hiba volt. BÉI és intézetének, az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékének munkatársai önzetlen segítségével keresgélni kezdtem az angol nyelvű szakirodalomban. Közben 1988-ban a hágai hipnózis–világkongresszuson előadtam az eset rövid kivonatát, kiemelve a primitív védekező mechanizmusok hipnoterápiás átdolgozását, és sikerem volt vele. A kongresszuson megvettem Wester és Smith (1984) klinikai hipnózisról szóló vaskos kötetét, és elkezdtem olvasni. A nagyjából 30 oldalas tárgykapcsolat–elméleti fejezet minden mondatát le tudtam fordítani, de semmit nem értettem belőle (Smith, 1984). Az irodalomjegyzékből kijelöltem azokat a könyveket és cikkeket, amelyeket el kellett olvasnom, hogy megértsem magát a tanulmányt. Másfélév alatt sikerült több ezer oldalnyi angol nyelvű irodalmon átrágnom magamat. Felkérésre cikket írtam az esetből a svéd hipnoterápiás folyóiratba, a Hypnosba.

Az olvasottakat összevetettem a terápiás folyamattal, majd elővettem a hangkazettákat és szóról szóra leírtam a hipnózisüléseket. Sokszor elolvastam ezeket a jegyzeteket, mire derengeni kezdett, hogy mi is történt a terápiás kapcsolat tudatos szintjének kulisszái mögött. És ekkor olyan pimaszságra vetemedtem, ami, azt hiszem, párját ritkítja a szűkebb szakmán belül. Elhatároztam, hogy újból megírom az esetet, és ismét benyújtom a pszichoterápiai szakképesítés elnyeréséért. Nyoma sem volt a korábbi leírás elméleti zűrzavarának, ehelyett a naprakész irodalomra támaszkodva új megvilágításba sikerült helyeznem az elméleti tanulságokat. Elérkezett a vizsga napja. Tudtam, hogy a kockázat óriási, de reméltem, hogy irodalmi jártasságom pajzsként fog védeni a támadásokkal szemben. Roppant szellemi párviadalra készültem, annál is inkább, mert az elnök BB volt, aki, állítása szerint hetente 4–5 idegen nyelvű szakkönyvet olvas el. Mielőtt bementem volna, BB kijött, félrevont, és halkan elnézést kért azért, ahogyan a korábbi vizsgán velem bánt. Amit akkor mondtam, pontosan úgy gondolom ma is: nekem szükségem volt erre a kudarcra azért, hogy tanulhassak belőle, és még nagyobb erőfeszítésekre sarkalljon. Nem volt semmi küzdelem, elismerést kaptam. BB ettől kezdve kitüntető figyelemmel követte munkásságomat, minden cikkemet, sőt, még a „versikéimet” is leközölte az általa szerkesztett Pszichoterápia lapjain.A korábbi sikertelen vizsga többi tanúja közül FJ néhány alkalommal nyilvánosan megdicsért, mondván, hogy ha a rokona lenne beteg, csak rám bízná a hipnoterápiáját.

MKE örömmel tett eleget a meghívásoknak, hogy a Miskolci Mentálhigiéniai Műhely rendezvényein előadásokat tartson, amelyeket TF-fel és az időközben sajnálatosan fiatalon elhunyt Kunt Ernő antropológus barátunkkal együtt szerveztünk. Vele sohasem került szóba az a bizonyos vizsga. Ám egy tudományos rendezvény díszvacsoráján egymás mellett ültünk. Óvatosan kritizálni kezdte az akkor elhangzott előadásomat, utalva az objektív bizonyítás hiányára. A szkizofréniák hipnoterápiájának alanyközi elképzeléséről volt szó (a kétszemélyes terápiás kapcsolat neuropszichológiájának a vázlata című fejezetben visszatérek rá). Tudtam, hogy a köztünk történt régi dolog is terítékre került. Nem visszakoztam, hanem nyíltan kimondtam, hogy amit csinálok, az nem más, mint hipotetikus konstrukciók gyártása, és ha valakinek nem tetszik, cáfolja meg, illetve, ha tetszik, végezze el az aprómunkát a bizonyítás érdekében, mivel erre én nem érek rá. Különben sem nagyon érdekel, hogy mi lesz a sorsuk ezeknek a feltevéseknek, mivel pusztán élvezetes játéknak tekintem a kidolgozásukat. Gondolom, nem csodálnivaló, hogy ezután rosszullétre hivatkozva a szobájába vonult.  Amikor néhány év múlva kiemelt referátumot tartottam a Magyar Pszichiátriai Társaság Vándorgyűlésén, ismét egy új elméletről, a kapcsolati neurobiológiáról, nem mondott semmit. Szeretet sugárzott a tekintetéből. Már nem érhette meg Allan Schore később fogant hajszálpontosan az enyémmel egyező, csak jóval részletesebb elméletének megjelenését.

Moussong-Kovács Erzsébet

BE fokozatosan fogadott el. Első alkalommal szó nélkül biccentett, majd, amikor a megszállottság–esetem megjelenése után találkoztunk, azt mondta, hogy meghajlik előttem. 2001-ben, második Goldschmidt–díjam átvétele után pedig közölte, irigyel, mert szabad vagyok. Egyébként a sokat vitatott határeseti páciens terápiájának közléséért kaptam a Magyar Pszichiátriai Társaság grémiumától 1992-ben első Goldschmidt-díjamat.