Ízelítő az Egy elmeorvos tévelygései. Gondolatok a pszichoterápiáról című 2005-ben megjelent könyv fogadtatásából:

 „…olyan kérdéseket tesz fel a pszichiáter író, amelyek valamennyiünkben ott rejtőznek, csak éppen nem férünk hozzájuk.”

Agárdi Tamás, Grafológia 2005/12–2006/1

„A pszichoterápia ma szinte anakronisztikus és mondhatni, folyamatos szervezeti visszafejlődésben van… A szerző ezzel a szakmai–társadalmi tendenciával szemben vette fel a harcot.”

Buda Béla, Lege Artis Medicinae 16 (8–9): 810–811, 2006.

 „…vallomás és kitárulkozás is ez a mű. Az elmélkedő esszéket és esettanulmányokat lírai betétek, ’capricciók’, naplórészletek színesítik és teszik igazán hitelessé.”

Jakabffy Éva, Pszichológia Online, 2005. november.

 „…a könyv a tudomány és a művészet, a gyógyítás és a szellemtudományok határmezsgyéjén áll.”

Túry Ferenc, Pszichoterápia, 16: 56–57, 2007.

 „…Nietzsche általános vonalakban ad valamit, e pszichológiai remekmű-féle meg aprózva… Boldogító…, hogy emberközeli, horizonttá tágított felhőjárása az esetinek és csak a megírás előtt esetlegesnek.”

Tandori Dezső, 2006.

Köszönetnyilvánítás

Az Egy elmeorvos tévelygései nem jött volna létre anélkül a szeretet nélkül, amivel családom tagjai írása közben támogattak. Tanáraimnak is hálás vagyok azért, hogy önmagam használati utasításával láttak el hivatásom gyakorlásához. Közülük is kiemelkedő Bányai Éva mentori tevékenysége és Túry Ferenc megbízható barátsága. A Magyar Hipnózis Egyesületnek azért vagyok hálás, mert szellemi műhelyében formálódhattak gondolataim. Munkatársaimnak köszönöm a gyermeki lelkesedést és alkotókedvet, amivel táplálkozhattam. Betegeimnek azt köszönöm, hogy megajándékoztak gyógyulásuk örömével. Gáti Ágnes pszichoterapeutának, valamint Fekete Anna zeneterapeutának és Raffai Jenőnek, az anya-magzat kapcsolat analitikusának köszönöm a kért külföldi szakirodalmi források rendelkezésemre bocsátását. Végül a ProDie Kiadó vezetőjének, Takács Évának és szerkesztőjének, Ducsai Helgának azért vagyok hálás, mert sikerült elhitetniük velem, hogy az olvasó nem fog szakmai analfabétának tartani, ha nem toldok egy ötoldalas esszé végére hétoldalnyi irodalomjegyzéket. Nekik még az is sikerült, hogy a kézirat burjánzó gondolati dzsungelében valamennyire járható utat vágjanak a megértésnek.

Szeretettel ajánlom e könyvet családomnak, barátaimnak, betegeimnek és kollégáimnak, most és mindenkor.

Vas József Pál

Miskolc–Csanyik, 2005. április 27.

Előszó az első kiadáshoz

 Hallatlanul érdekes művet tart kezében az olvasó: azt ajánlom, ne is nagyon tegye le. Néha töprengjen a sziporkázó gondolatokon, aztán haladjon tovább, hogy élet- és emberközelből ismerhesse meg a lélekgyógyítás felemelő örömeit és pokolbéli gyötrelmeit. Nem akárkitől kapja mindezt: a szerző a pszichiátria–pszichoterápia jeles hazai képviselőinek egyike, elismert tudósa szakterületének, ugyanakkor villódzó tehetséggel megáldott reneszánsz ember.

A kötet műfaja nemigen létezik. Legalább három termetes könyv anyag van benne, izgalmas esszék, keserédes történetek, versek és gondolatfüzérek professzionális összefoglalók, s mindvégig igen eredeti megközelítéssel tálalt pszichoterápiás történetek, amelyekben a gyógyító kapcsolat több dimenzióját találjuk meg. Nagy vállalkozás, önéletrajzi elemekkel átszőtt tudománytörténet. A jövő irányai ugyanúgy benne vannak, mint a nagy tanítómesterek módszerdemonstrációi és óriási szakmai műveltségén alapuló elemzései. Néha forradalmi gondolatok, különböző tudománybeli áramlatok szelíd provokációja, máskor empátiás együttgondolkodás a betegekkel. Az irányzatok könnyed, de igen alapos bemutatása, egyszersmind egy-két csípős gondolattal fűszerezett kritikájuk. Humor, bölcs derű, az eltávolodás helyzetéből a mélyrétegekbe való behatolás kettőssége – hogy még közelebb kerülhessen hivatásához, és annak tárgyához, az emberi lélekhez. Az utóbbi évek szakmai fejlődésének rögös útjai is feltárulnak a szerző személyes vallomásokkal átitatott emlékeiben: egy pszichoterápiás osztály szervezésének örömei, gondjai, a szakmai team szervezése, a hétköznapi alkotás: így például a pszichoterápiás nagycsoport megújításának dilemmái, a csoport–pszichoterápiák sajátos rendszerének alakulása kitűnően szemlélteti azt a küzdelmet, amelyet mindenkinek meg kell tapasztalnia, aki ilyen gyógyító közösség kialakítására vállalkozik.

A szerzőt nem kötik szigorú megfelelések, pártok és professzorok – szabad ember, aki megosztja az olvasóval gondolatait. Látszólag öntörvényű, akit azonban súlyos béklyó köt: a gondolkodás minőségének tisztelete. A könyv szellemes fordulatai, irodalmi értéket is tükröző versei, a pszichoterápiás esetleírások színvonala széles körű tudásról tanúskodnak. Így a kötet egy ritka embertípus értékes szellemi alkotásává válik. Benne van a lelki gyógyítás teljessége. Saját magát is kíméletlen elemzés tárgyává teszi a szerző: milyen hatással volt rá a szakma űzése? Megérte? Aki dudás akar lenni…– mondhatnánk. A szerző pokolra ment, körülnézett, leírta az ördög természetrajzát, kissé megpörkölődött, de komoly élményeket, tapasztalatot, tudást hozott vissza onnan. A nagy felkészültséggel végzett pszichoterápiás munka elemző történeteit olvasva azt láthatjuk, hogy együtt gondolkodik a beteggel, kicsit azért mindig előtte járva.

A hátteret szolgáltató ismeretanyag igen bőséges, meggyőző, többrétegű. A lélekgyógyítás legkülönbözőbb területeiről hoz példákat, alkalmazható ismereteket, gondolkodási modelleket. A szerző könnyed stílusban ismertet meg a modern pszichiátriai gondolkodás fontos irányait képviselő elméletekkel, a neurobiológiai eredményektől a modern pszichodinamikus teóriákig sok naprakész ismeretet ad át. Megközelítése a művészetekéhez közeli: azokat az intuíciókat is tartalmazza, amelyeket a terapeuta bár ösztönösen alkalmaz, de megoldáskélt értékelni, elemezni is képes. A mű a tudomány és a művészet kapcsolatát életközelből láttatja. A szerző maga is művészeti tehetségek birtokában van, hogy csak irodalmi affinitásáét és zenei tálentumát említsük.

A kötet olvasása nem ajánlható mindenkinek: aki csak egyfajta iskolának kíván megfelelni, vagy jobban szereti a leegyszerűsítő gondolkodást, esetleg terhére vannak az eredeti gondolatok, most tegye le azt. Mindenki más üljön neki, és ne hagyja abba – megéri. Érdekes olvasmányélménnyel, számos szakmai ismerettel lesz gazdagabb.

Túry Ferenc

a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke

2005. szeptember

A Szerző előszava a 2016-os közzétételkor

Több, mint 10 év telt el a „Tévelygések” megjelenése óta. Számomra igen nagy tanúság, ahogyan fogadták. Magát a tévelygés kifejezést sokféleképpen értelmezték. Egyik ismerősöm elsőre émelygésnek olvasta; a másik megjegyezte, hogy a ’ténfergés’ kifejezőbb lett volna. Azt hiszem, magyarázattal tartozom e fogalom miatt. A Magyar Értelmező Szótár 1978-as kiadása így adja meg a jelentését: “1. Téves úton való járás–kelés. 2. Valamely erkölcsi normától, irányvonaltól való eltérés.” Ahhoz, hogy megállapíthassuk, ki az, aki tévelyeg, ismernünk kell az igaz utat, és a követendő erkölcsi normákat, amelyeket a társadalom nagy része képvisel. Úgy gondolom, amennyiben a mai magyar társadalom előítéletes és kirekesztő módon viseltetik a pszichés zavarban szenvedő emberekkel szemben, akkor téves úton jár, és eltér a követendő erkölcsi normától. Joggal kérdezhetik, persze, honnan veszem a bátorságot, hogy ezt kijelentsem. Igazuk van: ha csak arra futná az erőmből, hogy újsütetű Savonarola-ként ostorozzam az emberek erkölcsi hozzáállását, ezzel magamat rekeszteném ki a közösségből. Ezt felismerve határoztam el, hogy leszámolva a manapság kötelező másra mutogatással, inkább a saját életutamat vizsgálom meg: milyen hatások készítették elő és alakították elmegyógyász hivatásomat. Nemrégen az ötlött az eszembe, hogy a pszichoterápiás kapcsolatban a saját tévelygéseink fényében láthatjuk a pácienséit. Normális emberből nem is nagyon lesz elmegyógyász. Egyik barátom szerint: “Ha nehezedre esik normálisnak lenni, ne erőltesd!” A lelki betegek viszont általában halálosan komolyan veszik önmagukat és mindazt, ami éri őket. Ezért is hat tévelygések szomorújátékának a könyv sok esetleírása.

Tágabb összefüggésben nézve az eltévelyedésnek fontos szerepe van az európai gondolkodásban és művészetben. Don Quijote alakja és sajátos értelmezései az egyik prototípusa ennek. A búsképű lovag egyszerre orvos és beteg. Gyógyítani akarja az igazságtalanságot, erkölcsi rendet akar ebben az eltévelyedett világban, de közben elmeháborodottá és nevetségessé válik, mert, példának okáért, egy borbély réztányérja az ő értelmezése szerint Mambrín lovag aranysisakja. Én magam a tévelygést kettős értelemben használom. Egyrészt, azt érzékeltetem vele, ahogy a szakmában a saját fejem után menve letértem a kitaposott ösvényről, másrészt, azt, milyen megítélést keltett és kelt jószerivel a kollégákban a lélektani áramlatok mentén gyógyító elmeorvos. Bár nagy változás van ezen a téren, az egyoldalú biológiai nézőpontnak erős bástyái vannak világszerte.

Don Quijote

Laikusok túlságosan szakmainak, nehezen követhetőnek ítélték a könyvet, nem könnyen érthetőnek előzetes lélektani tudás nélkül, aminek birtokában az erre pusztán csak utaló szöveg emészthetőbb lett volna. A szakemberek egy része egyes megállapításaimat merésznek érezte, nem tartotta elég egzaktnak, azaz, bizonyítottnak. Más részük szerint helyettük is megfogalmaztam, ami a nyelvükön volt. Nyílt kritikát ugyan nem kaptam érte, de éreztem, hogy a pszichiátria és a pszichoterápia szembeállítása az előbbi rovására nem volt szerencsés. Ez idő szerint differenciáltabban kezelem ezt a kérdést. Azért is, mert a pszichiátria az elmúlt évtized alatt is humanizálódott: az orvosi egyetemeken több pszichológiai stúdiumot oktatnak, a pszichiáterek lélektani fogékonysága nőtt, több pszicho- és szocioterápiás módszert sajátítanak el, emberközelibb lett kapcsolatuk a kezeltekkel, javult az elmeosztályok lélektani miliője. És ami talán a legfontosabb: nőtt a lélektani kultúra iránti igény és javult a pszichiátriai kezelés megítélése a társadalomban. Úgy gondolom, a pszichoterápia taníthatja meg valójában az elmegyógyászt a kliensek tiszteletére, a leértékelés nélküli kezelésükre, a személyiségi jogok betartására.

Voltak a fogadtatásnak örömöt szerző pillanatai, mint amilyen Bagdy Emőke gratuláló levele és Tandori Dezső könyvpiaci ajánlója. Egyik könyvében a népszerű Pál Feri atya az anekdotaszerű „capricciókat” valósággal kimazsolázva oldalakat idéz anélkül, hogy a szerzőt és a forrást feltüntetné.

Csak a legnagyobbak, Homérosz, Shakespeare vagy Goethe részesülhettek abban a megtiszteltetésben, hogy a szöveg az alkotó helyére lépjen. Mindenesetre, ez velem nem történt meg, mert jelzésem nyomán a kiadó korrigálta a hiányosságot. Meglepetésemre nem a pszichiátria, hanem az antropológiai tudományok jeles képviselői hivatkoztak műveikben a „Tévelygések”-re, így Erdős Márta kommunikációelméleti munkájában (Erdős, 2006), Losonczi Ágnes (2009) az időről írt szociológiai esszégyűjteményében és Sebes Anna (2008) etológiai monográfiájában. Még zenetudományi írásban is visszhangra lelt a könyv.

A mostani szövegbe néhány igen speciálisnak mondható elmélet helyére mások, frissebbek   kerültek. Ugyanakkor az eredeti 5 fejezet helyett 3 részre osztottam a szöveget. A kétszemélyes terápiás kapcsolat neuropszichológiájáról, a test–lélek egység kérdéséről, a transzgenerációs traumákról, valamint a zeneterápiáról szóló újabb esszék kaptak helyet a szövegben. Itt kapott helyet a Császár-Nagy Noémival közösen kifejlesztett tandem hipnoterápia is. Az eltelt évtizedben rengeteg változás történt szűkebb–tágabb környezetemben, a szakmában.  Ami viszont nem változik, az egyfajta eltökéltség bennem arra, hogy az általam megszerzett lélektani kultúra és gyógyítás értékeit a jövő generációjának átadjam.

Vas József Pál

Miskolc, 2016.

1.  rész. A pszichoterápia megalapozása

Hogyan írjak könyvet a pszichoterápiáról? Napló.

Most, amikor életemben először ülök le naplót írni, félelmetesen kötetlennek érzem magam. Azt írhatok, amit akarok. Úgysem tudja ellenőrizni senki, hogy igaz-e vagy nem. Olyan ez, mint gyermekkorunkban a magunk eszkábálta kuckó vagy az édes hazugságok, amelyekben jó volt elrejtőzni mások elől. Minket nem vettek észre – legalábbis azt hittük –, de közben kifürkészhettük a rajtunk kívüli világot. A biztonság és a mindenhatóság boldogsága volt akkoriban a miénk… Felnőttként is játszhatom, hogy az írással láthatatlanná válok, holott mindenki azt várja tőlem: fedjem fel magam. Mégis, az írói szabadság megengedi, hogy tetszés szerint alakítsam mondanivalómat bármiről és bárkiről. Akkor mi garantálja a hitelességet? Tudom-e, hogy mi vagy ki vezeti a tollamat, gondolataimat? Ha igen, és mégis úgy teszek, mintha ártatlan volnék a megtévesztésben, becsapom a világot. Ha viszont nem tudom, akkor nem ismerem önmagamat.

Ezek a feszítő gondolatok akkor támadtak bennem, amikor 2002 végén befejeztem a “Gondolatok a pszichoterápiáról” címet viselő könyvem kéziratát. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy nem teljes, hogy valami kimaradt. A pszichoterápia az emberi kapcsolatokat értelmező kapcsolat, amelynek én, a terapeuta is szerves része vagyok. Írhatok-e róla akadémikus stílusban, személytelenül? Ha így tennék, nem tudnám megmutatni gyógyítói világomat. Azt, ahogyan a pszichoterápia elméletéről és gyakorlatáról gondolkodom. Emberi sorsok szövetét foldozgatom. Jórészt nem tényekkel van dolgom, hanem értelmezésekkel. A szenvedő ember igyekszik megérteni szenvedése eredetét. Okot és felelőst keres, tehát értelmez. Mondhatja, hogy “tönkretette az életemet” vagy “én vagyok a hibás”. Eközben saját értelmezéseit ténynek veszi, míg másokét az ő igazát kétségbe vonó félreértelmezésnek. Vagy a másikat, vagy magát okolja. Mindkét esetben elveszíti tisztánlátását és önbecslését. Becsapja önmagát. Emiatt szenved. Jórészt szorongásos és depressziós betegekkel dolgozom, akik túlzásba viszik az érzelmeik, a gondolkodásuk és a viselkedésük szabályozását. Saját értelmezéseik hálójában vergődnek. Azt hiszik, hogy azért, mert ők másként vélekednek róla, összedől a világ. Ugyanakkor úgy érzik, hogy a környezetük róluk alkotott véleménye porig rombolja törékeny belső értékeiket. Csak az egyértelmű dolgokat fogadják el. A világ és a sorsuk vagy csak tökéletesen jó, vagy csak végletesen rossz lehet. Átmenetek nincsenek. És nem képesek elviselni az ellentmondásokat.

Pedig ellentmondásokra épül ez a világ. Minden akció önmagában hordozza ellentétét szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt. Hogyan működik ez bennünk? Szeretett hozzátartozónk a szemünk láttára változik át olyan emberré, akit nem ismerünk. Az okát persze benne keressük, holott saját hatásunkat kellene felismernünk. Azt képzeljük, hogy jobb sorsra volnánk érdemesek, de folyton elmulasztjuk a megfelelő döntéseket. És odakint? Miközben a média elrettentésként igyekszik bemutatni az erőszakot, egyre nagyobb szerepet játszik a terjesztésében. Nem tudunk különbséget tenni az eredeti tőkefelhalmozás és a 90 évre titkosított aktájú gazdasági bűncselekmények között. Pornósztárok őszinteségi rohamukban emberi tartásról nyilatkoznak, de az igazi prostitúció a közéletben terjed. Egyes tévécsatornák a minőségi szórakoztatás jegyében peep show-vá szeretnék változtatni az országot.

1990 után az egészségügyi költségek tetemes részét arra fordították, hogy az a rendszerváltás veszteseinek betegszerepet biztosítson. Ennek “érdekében” a betegek sorra járták és járják ma is a kórházakat. Előre beosztják, hogy melyik hónapban melyikben fognak feküdni. Korábban még a megélhetést biztosító leszázalékolás érdekében, ma pedig azért, mert az a tudat, hogy „Beteg vagyok, emiatt nem tudok dolgozni, egyébként sincs munkahely…”, sajnos valóban megbetegítő. A stressz-kutatásokból ismert, hogy a megbetegedési kockázattal nem a stressz mértéke arányos, hanem az előreláthatóság, a kiszámíthatóság és a stresszhelyzet kontrollálásának hiánya (Atkinson és mtsai, 1994). A kontroll valóban kicsúszni látszik a gazdaságilag leszakadt rétegek kezéből, és ez mind testileg, mind lelkileg megbetegítő. Természetesen, a legtöbb ember betegen is dolgozni szeretne, de nem sikerül elhelyezkednie. Így mind inkább elveszíti önmegújulási képességét, egyre tehetetlenebbnek érzi magát és valóban megbetegszik.  Ezt a helyzetet a betegek nem képesek elviselni.

És én? Én képes vagyok elviselni? Azért, mert szakember vagyok, engem nem érinthetnek mélyen ezek a hatások? Hogyan dolgozzak egy romokban heverő állami egészségügyben, amikor azt hallom, hogy az orvosi egyetemek végzős hallgatóinak 90%-a vagy külföldön, vagy nem orvosként akar dolgozni? Mit tehetek akkor, amikor azzal kell szembenéznem, hogy egy súlyos lelki problémával küszködő fiatalt a barátja „menti ki” elviselhetetlen élethelyzetéből úgy, hogy csupa jótékonyságból halálos adag utcai drogot hoz neki? Vagy mit kezdjek azzal, hogy tizenéves sörgőzös fiatalok az ellenséges focicsapat drukkereinek fizikai kiirtására buzdítják egymást? Ki kinek fog megbocsájtani, és jóvátenni a bűnöket? Miféle emberellenes közösségi eperohamok terjednek a mai magyar társadalomban? Kelthetem-e azt a látszatot, hogy mint az emberi sors szakértője, aki felül áll minden gyarlóságon és ellentmondáson, fejcsóválva példálózgatok azoknak az embertársaimnak a sorsával, akik megbuktak az élet nevű tantárgyból? Annyi lenne pusztán a szerepem, hogy néhány divatos könyvkiadó elvárásának elébe menve üdvözítő recepteket adjak közre a pszichoponyvákat nassoló közönség számára önnön személyiségük imádásához? (Lust, 1992) Írhatok-e könyvet a betegeimről anélkül, hogy önmagam küzdelmeit és kudarcait feltárnám?

A szakmai önismeret arra tanít, hogy ha bepillantok mások életébe, tegyem zárójelbe a magamét. Ugyanúgy védjem magam saját érzelmeim kifejezésétől, mint a betegeim érzéseivel, indulataival szemben, különben fény derülhet sérülékenységemre, belső világom törékenységére. Talán tisztáznom kellene, hogy miért választottam ezt a hivatást. Gyógyítok, hogy gyógyuljak? Vagy mégsem? Elhívatásom mögött valódi altruizmus áll? Ha nem, akkor miért dolgozom lehetetlen, megalázó feltételek dacára is egy romokban heverő egészségügyben? Miért választottam olyan hivatást, amely esetében a “jobb nem beszélni róla” hallgatása ugyanúgy a társadalmi megítélés része, mint a közös szégyen: a betegé, hogy “bolondnak” nevezik, az orvosé, hogy “improduktív hülyékkel” foglalkozik, és a társadalomé, hogy nem mer szembenézni saját kirekesztő viselkedésével (Laing, 1967 és 1987; Lust, 2000)? Azt hiszem, ha szakmai tapasztalataimat nem öltöztetem életrajzi köntösbe, és nem színezem karcolatokkal, lírai intarziákkal, nem érem el azt, amit szeretnék. Hogy saját sikeres és sikertelen emberi, szakmai kapcsolataim, valamint belső világom formálódása segítségével bemutassam, hogyan működik a pszichoterápia, amelynek gyógyító orvosként nemcsak cselekvője, hanem szenvedője is vagyok, ugyanúgy, mint az általam kezelt beteg.

Nem tudom, hogy így milyen lesz a fogadtatása. Talán túl töménynek, túl soknak, és túlságosan szerteágazónak találtatik majd. Nehéz olvasmánynak. Ha ilyen benyomás alakul ki róla, ez az én hibám. Abból a kudarcra ítélt vágyból ered, hogy a pályám során bennem kialakult emberkép szintézisét mutassam fel, ha töredékesen is.