Alanyközi kapcsolat nélkül nem beszélhetnénk értelmezésről. Ha csak egyetlen ember élne a Földön, társak nélkül nem lenne képes olyan közlési rendszert, azaz nyelvet kifejleszteni, amely alkalmas emberi információcserére, szándékainak közlésére és a másik szándékainak értelmezésére. E nélkül pedig le kellene mondania önmaga létének, ember–mivoltának értelmezéséről (Campbell, 2001). Mindazonáltal a nyelv kialakulása előtt már számos nyelv előtti kapcsolati forma működik, ami arra utal, hogy pszicho–biológiailag egymáshoz vagyunk kötve. Ezt a feltételezést izgalmas csecsemőkutatási megfigyelések erősítik, közöttük Gergely György kísérletei (Gergely, 1996a, 1996b; Gergely és Watson  1996 és 2001). Ezek alapján arra következtet, hogy már jóval a beszéd megjelenése előtt kialakul a csecsemő és az anya között egy olyan közlésrendszer, amelyben az anya a baba “értésére adja”, hogy adott érzelmi megnyilvánulása valós-e avagy “jelölt”. Ha valós, a mama saját érzelméről, ha pedig jelölt, a pici érzelemmegnyilatkozásáról van szó. A baba érzelmi üzenetét az anya azzal tükrözi vissza, hogy megjelöli. Így teszi lehetővé a baba számára, hogy például a neheztelő anya arcának látványa ne azt az érzést ébressze benne: anyja őrá haragszik. Ezzel szemben viszont képes legyen kiolvasni saját haragjának a tükörképét anyja viselkedéséből, hogy ennek segítségével elsajátíthassa önnön érzelmeinek a szabályozását. Ami itt megjelenik, az nem más, mint az alanyközi viszonyulás bizonyos fejlettségi szintje, amely – és csakis ez – lehetővé teszi mindkét fél számára saját belső állapota és a köztük zajló kapcsolati események értelmezését. Ez a helyzet már nem puszta tükrözés, amely a tükör–neuronok működéséhez kötött, hanem egy, a neurális szintnél magasabb rendű hierarchia létét feltételezi.

A radikális konstruktivizmus álláspontját, miszerint nincsenek tények, hanem tapasztalataink alapján értelmezéseket állítunk fel, könnyen lehet a régi tükrözéselmélet talajáról bírálni. Eszerint a tudat a világ tükörképe, s ehhez kétség nem fér. Rendben, de mit is tükröz a tudat? Csak azt, ami rajta kívül van? Ha így van, akkor valóban érvényes a tükrözéselmélet a maga passzív, mechanikus formájában. Ez esetben viszont le kell mondanunk magának a tükrözésnek és a tudatnak a megismeréséről. Ha tükörbe nézek, nem a tükör anyagáról és felépítéséről kapok információt, hanem arról, amit tükröz. És ha a tudat önmaga működését is tükrözi bizonyos mértékig? Ekkor viszont nem a valóság hiteles másolata, hanem a tükrözés tükrözéseként szerkesztett valóság jelenik meg általa. Ami nem elsőfokú, hanem másodfokú tükrözés, illetve másodfokú valóság (Nánay, 2001).

A tudatelméletekkel az a legnagyobb probléma, hogy miközben tudatos erőfeszítéseink segítségével megpróbáljuk leírni a tudat működésének szabályait, egyúttal eléggé óvatlanul rákérdezünk a tudat mibenlétére. Hogyan alkothatok szabályokat annak a valaminek a működéséről, amiről nem tudom, hogy micsoda?! Vagy ismernünk kellene a tapasztalást megelőzően a tudat mibenlétét, hogy ebből deduktív módon következtetéseket vonjunk le működésére, vagy kimerítően fel kellene térképezni a működését, hogy megértsük a mibenlétét. Egyáltalán, lehetséges-e megbízható ismeretekhez jutni az öntükrözéssel? Különösen azért lényeges a kérdés, mert az újabb ismeretelméletek szerint semmi sem bizonyítja, hogy fogalmi műveleteinknek megfelelnének ideghálózataink működési mintázatai. Minőségileg magasabban szervezett elmével rendelkező vagy más elvek alapján kifejlődött értelmes lény megfigyelése kellene ahhoz, hogy pontos ismereteket nyerhessünk az emberi tudat működéséről? A jelenlegi tudatelméleti helyzet némileg olyan, mintha két egymással szembe állított tükör – amelyek mindegyikébe csak a másikból érkezik információ – intézné egymáshoz azt a kérdést, hogy “Mit látsz bennem?” (Gallagher és Zahavi, 2008; Kenrick és Keefe, 1998).

Az ezzel a témával foglalkozó tudósok olyan kérdéseket fogalmaznak meg, hogy miért kell a tudat jelenségét számunkra felfoghatatlan csodának vagy varázslatnak tekinteni (Racsmány, 1996), hiszen már elég tudással rendelkezünk ahhoz, hogy belássuk, a tudat nem más, mint ideghálózatok bonyolult kapcsolati rendszere, amely egyaránt képes arra, hogy a legtalálékonyabb módon összerendeződjön vagy széttagolódjon – mint valami agyi masinéria (Dennett, 1991, id.: Komlósi, 1996). Ez a fajta elképzelés a komputer működési elvét veszi alapul, viszont arra nem ad magyarázatot, hogy az agyi masinéria hogyan hozza létre a szubjektumot. Jerry Fodor egy csipetnyi iróniával sóhajt fel:

“…ha a számítógépek egy csoportja él az agyamban, jó lenne, ha valaki ezekre felügyelne, és, istenemre mondom, jó lenne, ha ez a valaki én lennék!” (Fodor, 1998, id.: Dennett, 2003).

Ez a régi keletű homonculusdilemma, amely abból az elképzelésből indul ki, hogy a szubjektum nem más, mint egy parányi emberke, aki az agyunkban csücsül, és szüntelenül fordítja, értelmezi számunkra az ott végbemenő folyamatokat (Wegner és Schneider,1989). Ha ezt elfogadnánk, sohasem lenne megismerhető a tudat és a szubjektum természete, mert a működés minden szintjéhez rendelhetnénk homunculust.[1]

Ezek az okoskodások azokra a geometriai feladványokra emlékeztetnek, amelyeknek a megoldásához ki kell lépnünk az adott keretekből (például 4 adott pont között úgy húzhatjuk meg a ceruza felemelése nélkül az azokat összekötő összes egyenest, ha egyszer elhagyjuk a 4 pont által határolt területet). Watzlawik ezt a fajta problémamegoldást másodfokú változásnak nevezi. Úgy gondolom, hogy a tudat és a szubjektum eredetének megértése céljából ki kell lépni a hagyományos keretek, vagyis a magányos agy keretei közül, és tágabb dimenzióban kell elkezdeni a vizsgálódást, legalább két agy kapcsolatának figyelembevételével. Talán azért, mert ahhoz, hogy a szubjektum önmagát mint szubjektumot meghatározhassa, és elhatárolhassa magát az objektumtól, szüksége van az önmeghatározás és az elhatárolódás vonatkoztatási rendszerére, amelyet csakis egy másik szubjektum biztosíthat a számára. Mi az emberi tudat? A kapcsolatok terméke. Ezt már George Herbert Mead (1973) és Vigotszkij (1971) is vallották, amikor a szimbolikus interakcionizmus, illetve az eszközhasználat révén kialakult nyelvi kommunikáció belsővé válása felől közelítették meg a kérdést. Viszont továbbra is nyitott marad a hogyan kérdése. Ezért a következő fejezetben jelképesen vissza fogunk térni a kapcsolatok formázótégelyébe, az anyaméhbe, abban a reményben, hogy a kérdésre az anya és a magzat idegrendszere között kifejlődő kommunikáció adja meg a választ.

Lev Szemjonovics Vigotszkij

Gondolatmenetem megkísérelte egymáshoz illeszteni a humán idegrendszer működésének biológiai és lélektani elméleteit mint értelmezéseket. Látható, milyen kevés sikerrel. Attól, hogy egymás mellé illesztek különféle értelmezéseket, azok még nem válnak ténnyé. Ebből az is következik, hogy – különösen a pszichológiai értelmezések esetén – nem igen található olyan megingathatatlan alap, amire támaszkodva bármelyik elmélet az igazság egyedüli birtokosának tekinthetné magát. Gondoljunk, mondjuk, Freud elméletei közül arra, amelyik a személyiséget énre, felettes énre és ösztön–énre osztja fel. Hol van olyan egzakt tény, amely bebizonyítaná, hogy a személyiség csakis így képzelhető el? Másrészt, minek alapján lehetne állítani, hogy a Freud által leírt személyiség ilyen formán egyáltalán nem működhet, hanem, tegyük fel, működését, érését kizárólagosan a belsővé váló személyközi kapcsolatok biztosítják? Következésképpen egyetlen lélektani elméletet sem lehet egzakt módon állítani vagy cáfolni, mivel azok nem tényeket ragadnak meg, hanem maguk is értelmezések.[2]

Ám, ha még így sem meggyőző az érvelés, fordítsuk meg nézőpontunkat, és úgy tegyük fel a kérdést. Tehát, ha a lélektani elméletek az egyedüli igazság feltárására születnek, hogyan lehetséges, hogy ugyanazokat a pszichikus jelenségeket többszázféleképpen magyarázzák? Elképzelhető lenne például egy komputer esetében, amelynek pontosan ismerjük a szerkezetét, hogy ennyiféle módon értelmezzük a működését? Nem valószínű. Ebből pedig egy másik kérdés következik. Azért állítunk fel hipotéziseket a lelki jelenségek értelmezésére, mert nem ismerjük eléggé az agy magasabb rendű működését? Még nem ismerjük kimerítően, vagy nem is ismerhetjük meg? Igaz-e Fichtének az a tétele, hogy a szubjektum önmaga megismerésének az útjában áll? Íme, még egy elbizonytalanító kérdés: lesz-e olyan agymodellünk, amelyhez csak egyféle pszichikus működési modell illeszthető? Ha igen, mi lesz a többi lélektani elmélettel? Szemétdombra kerülnek? Egyáltalán, a megismerhetőség kritériuma-e a lélektani és a neurobiológiai elméletek összeillése (Cacioppo és Bernston, 1992)? Csak egyféle módon működhet agyunk és elménk? Nem lehetséges, hogy éppen azért nem tudjuk kiismerni, mert annyiféleképpen működik, ahányféle módon rákérdezünk a működésére? Megint ez a bosszantó kölcsönös függőségi elv, a másodfokú kibernetikai rendszerek sajátossága!

Személy szerint nagyra becsülöm és felettébb kedvelem a pszichológiai iskolák elméleteit, de az utóbbi években egyre–másra eretnek gondolatok támadnak bennem az olvasásuk közben. Egy-egy körmönfont teória szellemi élvezete alatt arra gondolok, mi lenne, ha a kiötlője legalább saját magának bevallaná, hogy nehézségei vannak a betegeivel – netán az emberekkel általában vagy önmagával, esetleg a környezetének ővele?! Sokszor úgy rémlik, hogy a tetszetős elmélet az emberi kapcsolatok terén felbukkanó nehézségek miatti intellektualizáció. Olyan ez, mintha a kapcsolati készségek, az alanyközi viszonyulások hézagait kellene tudományos teóriákkal foltozgatni. Ez alól a legnagyobb újítók sem voltak kivételek. Freud híres esettanulmányai sokkal inkább fantáziadús novellák, semmint a terápia hiteles beszámolói (Meyer,1995). Egyébként Freud tudománytörténeti tekintélyét már az sem tépázza meg, hogy leleplezik inkorrekt magatartását a kutatásban és a terápiában, ahogyan például Sartre tette (Sartre, 1983). De próbálná ezt valaki most megkísérelni a neurobiológia vezető tudósaival! Nem véletlen talán, hogy a technikai zsenialitás képviselője, Milton H. Erickson (Erickson, 1959, 1965 és 1967; Erickson és Rossi,1980; Erickson és Zeig, 1980) nem alkotott pszichoterápiás elméleti rendszert (Haley, 1967, 1974, 1981a, 1981b és 1982; Zeig, 1974, 1980a, 1980b, 1985a, 1985b, 1987a és 1987b; Zeig és Rennick, 1991). Rosszmájú kritikusai szerint azért nem, mert az elméletek gyártására alkalmas bal agyfélteke helyett csak intuitív jobb agyféltekével rendelkezett. 

[1]   Ezt nevezik a filozófusok a logikai érvelésben kerülendő végtelen regressziónak.

[2]   Gödel tételére emlékeztet a helyzet, amely szerint a matematikában minden halmazban van olyan elem/állítás, amelynek sem az igazságát, sem a hamisságát nem lehet bebizonyítani (Barabási, 2003).