In Vas József Pál: Egy elmeorvos tévelygései. Gondolatok a pszichoterápiáról. Budapest: ProDie, 2005, 428-450.

Miért fabrikál az ember ősidők óta állati, emberi csontokból fúvós, ütős hangszereket, bélből húrokat és bőrből dobot? Mi lehet a varázsa a dobnak, amelynek ütéseire a sámán transzba révül, elszakad a fizikai valóságtól, és bejárja a szellemvilágot?

És miért futkároz a hideg csontjainkban a xilofonjáték hallatán? Lehet, hogy ez a test-közeliség, amely a hangszeres játék révén kifejezésre jut, már ismerős rezdületeket, élményeket kelt? Olyan tapasztalatokat, amelyekre nem emlékezhetünk, mivel abban az életkorban, amikor szereztük, még nem rendelkeztünk tudatos biográfiai memóriával. Lehetséges, hogy a zene csecsemő- és magzati korunk élményeinek nem-tudatos implicit memóriájával egyenértékű?

Az alábbi fejtegetések elhagyják a zene eredetét kutató filozófiai, esztétikai és zenetudományi elméletek bemutatását. Feltevésem a fejlődési pszichobiológia eredményeire támaszkodik. Azokat az analógiás folyamatokat szeretném egymás mellé illeszteni, amelyek az ember legkorábbi, feltehetően magzati tapasztalatai és a zene lélektani hatásokat közvetítő nyelvezetének sajátos szerveződése között találhatók. A zenei nyelvvel, mint a méhen belüli életből származó lehetséges örökségünkkel foglalkozik a tanulmány első része. Ki mit kezd ezzel az örökséggel? Tudja-e egyáltalán, hogy mire jó, mire használhatja? A második rész azt szándékozik vázlatosan bemutatni, hogyan képeződnek le belső lélektani folyamataink, én-működéseink az implicit zenei nyelvben, és az hogyan vesz részt az én-szerveződés szabályozásában.

1. Az implicit zenei nyelv eredete

A zenelélektani kutatások szerint zenei készséggel már a magzat is rendelkezik. Ez egyrészt örökletes adottság, de nemcsak az. Annak a kiemelkedése egy akusztikai értelemben “csengő-bongó” környezetben, amilyen a hangok és visszhangok tekintetében az anyaméh lehet a magzat számára, aki nem levegővel telt üregben, hanem a hangot a levegőnél gyorsabban vezető közegben, vízben lebeg. A magzati környezet kivételes adottsága, hogy az örökletes tulajdonságok nem passzív módon oldódnak ki benne és építik fel a magzati szervezetet, hanem az anya-magzati kapcsolat mikéntje vezérli ezt (epigenezis). Eszerint a méhen belüli környezetnek és a baba erre adott reakcióinak a zenei készség kifejlődésében ugyanúgy szerepe van, mint egyéb más készségek esetén. A tapasztalatfüggő érés tehát döntő jelentőségű.

A fogantatás utáni 3–4. hónaptól kezdve a kifejlődött akusztikai apparátus képes a hangok feldolgozására. Előtte a bőr nyomás- és vibrációérzékelő végkészülékei közvetítik azokat. A külvilág zenei ingereire a magzat mozgással, rúgással vagy – kellemetlen inger esetén – megdermedéssel válaszol. A csecsemő zenei memóriával rendelkezik: a magzati korban hallott éneket, zenét azonnal felismeri. Jobban szereti az emberi hangot, a vokális zenét, amely inkább megnyugtatja; a hangszeres, instrumentális zene inkább felizgatja.

Azok a hanghatások, amelyeket magzatként átélünk, minden bizonnyal alapvető forrásai zenei képességünknek. Ilyenek az anyai test működésének hangjai: a szívverés, amely a légzés és a különféle megterhelések hatására felgyorsul, majd lelassul, és ezzel a ritmikailag kötetlen tempó (a rubato) mintáját szolgáltatja, a véredényekben keringő vér suhogása, a gyomor- és bélhangok, a légzéskor, evéskor és iváskor keletkező hangok. Kiemelkedően fontos az anya beszéd- és énekhangja, amely nemcsak akusztikai élmény, hanem a rezonancia, a légvételek, szünetek hatására megváltozott testi állapot folytán sokféle érzéki ingerként hat. Mindez képezheti a melódia, harmónia és ritmus alapját, amelyhez az anya járásakor átélt ringatás élménye is hozzászegődik. Ez utóbbi lehet a táncritmus egyik forrása. Ne felejtsük el, hogy a magzatvíz jobban vezeti a hangot, mint a levegő. Kiemeli a mély frekvenciákat és a felhangokat, jellegzetesen csobbanó színezetű. Gömb-szimmetrikusan terjedve többszörösen visszaverődik a méhfalról, és körbeveszi a magzatot. Felnőttkorunkban újra és újra keressük ezt a “hangzó élményfürdőt”, amely elringat, felizgat, és a legteljesebb kielégítettséggel ajándékozhat meg bennünket.

Döbbenetes fiziológiai adat, hogy a magzat az őt érő szenzoros ingerek energiájának 90%-át (!) akusztikai modalitásban dolgozza fel. Úgy látszik, ez a fejlődő agy legfontosabb energiaforrása, amely a felszálló agytörzsi retikuláris rendszer által közvetített izgalom hatására alapvetően megváltoztatja annak működési állapotát, és serkenti a fejlődését. Sekeles a zene agyra gyakorolt akusztikai-fiziológiai hatásait két csoportra osztja: megnyugtató, hipnotikus transzhatást és feszültségkeltő, aktivizáló, eksztatikus transzhatást különít el. Különösen a mély frekvenciájú 4–6 ciklus/s dobütések gazdagok felhangokban, amelyek temporálislebeny-aktivációt (4–6 ciklus/s: théta-ritmust), transzállapotot, vizuális és akusztikai képzeleti élményeket váltanak ki. Ezek az ősi, énekkel, hangszeres zenével és tánccal kísért gyógyító rituálék fiziológiai paraméterei.

Úgy rémlik, hogy az anyai szívműködés a magzat számára fontos jelzések forrása, mivel változásai az anya nyugalmi és izgalmi állapotát közvetítik, amit kisvártatva megerősít a méhlepény ereiben érkező hormonális üzenet. Mivel a magzat az anyai szívműködés változását már a hormonok hatása előtt érzékeli, bizonyára igen gyorsan megtanulja felismerni a szívdobogás által közvetített érzelmi minőségeket. Vajon ezért tartjuk a szívet az érzelmek központjának? Salk, a híres gyermekorvos figyelte meg, hogy a csecsemők szopáskor előszeretettel választják anyjuk bal mellét, ott nyugodtabbak, és hamarabb elalszanak. Nyilván az sem véletlen, hogy a szentképek festői a kis Jézust zömmel Mária bal karján nyugodva ábrázolják. Érthető, hogy minden egyenletes, lassú szív-ritmusban lüktető, csekély frekvenciakilengésekkel – a szív ritmusában – lépegető dallam a nyugalom, a szeretet, a békesség és a belső elmélyedés jelképe. Allan Schore 2003-as közlése szerint mivel a test bal felét a testi-zsigeri-érzelmi ingerek feldolgozásában kiemelt szerepet játszó jobb agyfélteke szabályozza, az anya és a karjában levő gyermek bal testfeleinek szoros érintkezése, kommunikációja hatékonyabban közvetíti az érzelmileg hangsúlyos üzeneteket, mint az ellenoldali testfeleké. Ha a mély hangok (anyai szívhangok) és az anya lépései egybehangolódnak, képletesen megjelenítődik egy mély hangú leütéssel kezdődő ütem. A méhen belüli hangingerek között a mély frekvenciák uralkodnak, így talán nem véletlen, hogy minden zenei kultúra a basszust tartja zene- és ritmusalapjának, amelyen felépül a dallam és a harmónia magas frekvenciájú díszítéseivel és ellenszólamaival. A melódia érzelmi kifejező tulajdonságait a dinamika és az agogika hordozza, amely az anya beszédének dinamikájából, érzelmi színezetéből, prozódiájából és a légzési szünetekből vehetik mintázatukat.

Minden okunk megvan tehát annak a feltételezésére, hogy a harmónia, a többszólamúság és az együttes zenélés képességének eredetét úgy képzeljük el, mint a fent részletezett akusztikai, mozgásérzékelési, egyensúlyérzékelési, vibrációs, zsigeri és tapintási élmények összességét. De vajon ki a karmester? Az anya rendez gyermekének intrauterin koncerteket? (Apropó: a legjobb akusztikájú termek anyaméh alakúak.)* A magzat valószínűleg rátanul arra, hogyan váltson ki zenei élményeket saját lebegő, pörgő, bukfencező mozgásaival, amelyekre azonnal érkezik az anya zsigeri és mozgásos válasza, simogatása. Mihelyt maga is ingereket kelt, azt valószínűleg élvezetesebbnek tartja, mintha csak passzív hallgatóság lenne. Lehetséges, hogy innen ered a zene kommunikációfejlesztő kapcsolatépítő és érzelemgazdagító hatása?

Gondolnánk-e, hogy egy intrauterin kontextus kel életre, amikor a harsogó rockzene “hangorkánján” száguldó fiatalt látunk öblös kocsijában?

Vitatott elképzelések szerint a beszéd és a zenei képesség eredete egy genetikai kód által meghatározott ún. protoritmus, amely az újszülött sírásában jelenik meg, és a kulturális környezettel folytatott dialógusban bontakozik ki mint verbális és zenei kommunikáció. Ilyen újszülött kori protoritmusnak véli Fridman Beethoven V. szimfóniájának híres négyhangú “ti-ti-ti-tááá” motívumát is. Megfigyelték, hogy a csecsemő a neki szóló hangokra azonos tonalitásban válaszol, ami azt jelenti, hogy abszolút hallással rendelkezik. Ezért olyan fontos, hogy az újszülött hangicsálását a környezetében élők visszhangozzák.

A zenei képesség kifejlesztéséhez a szülő és csecsemő közös “hang-játékai” nélkülözhetetlenek, amikor kölcsönösen ismétlik az egymástól hallott motívumokat, hol változtatás nélkül, hol variálva. Erre épülnek az intonált protoritmusok, majd a kisded önálló dallamai, saját “szerzeményei”. Ezek tudatában érdemes elgondolkodni zenei nevelésünk hiányosságairól, legfőképpen arról, hogy mennyire nem illeszkednek a kisiskoláskorban tanult zenei anyagok a fent idézett spontán, improvizáción nyugvó muzikalitáshoz, amellyel az egészséges gyermekek rendelkeznek. Nem lehetne hagyni szabadon énekelni és zenélni gyermekeinket? Úgysem fognak eltérni a szent tehénként tisztelt magyar népdalok pentatóniájától, már csak az agy temporális lebenyének érettségi korlátjai miatt sem.

A jutalmazó anya lágy, dallamos hangon beszél gyermekéhez, megnyugtatja, ha zaklatott. Így a csecsemő megtanulja, hogy affektív és motoros kisülései mindenekelőtt a beszédhangingerekkel szabályozhatók. A zenei élmény legfontosabb eleme a nyugalom és a biztonság, különösen, ha fájdalmas szükségleti feszültség, illetve szeparáció után áll helyre.

Ugyanakkor élvezhető a zaklatottságot, szomorúságot keltő zene is, mivel egyrészt, az ember elővételezi annak megszűntét és a belső egyensúly helyreállását, másrészt, mert különféle megküzdő stratégiával rendelkezik arra az esetre, ha a frusztráció kikerülhetetlen és tartós, valamint, ha veszteségek érik. Winnicott szép gondolattal illeti az otthonos környezetet mint anyát, amely természetesen nem élőlény, hanem olyan hely, ahol jól érezzük magunkat, mivel a róla szerzett benyomás harmonizál biztonságigényünkkel. Ilyen anyai környezetet képvisel a zene, amikor körülvesz, elringat és megnyugtat.

Vas József Pál: Egy elmeorvos tévelygései című könyvéről bővebben itt olvashat.

A zenei nevelés megújításának lehetőségeiről, a Látható Hangok programról pedig itt.