Mint ahogy gyakran magam is úgy éreztem, hogy Harlequin–maszk mögé kell rejtenem értékeimet, az egyetemi demonstrációk elmebetegeiben is rejtett értékeket sejtettem. Különc viselkedésük egyszerű álcának látszott, amely mögött szellemi és kulturális kincsek lappanganak. A megalázottság illata lengte körül őket, mint a középkori szenteket. Ebben az időben faltam a Dosztojevszkij és a Franz Kafka műveket. A kezdeti tisztelettel vegyes csodálat irántuk mindvégig megmaradt bennem. Még az olyan események sem tudták lerombolni, mint fonákjára fordult társalgásom egy paranoid szkizofrén beteggel. Megkérdeztem, hogy hall-e hangokat. Amikor bólintott, érdeklődtem, hogy kinek a hangját. Mondta, hogy az Úristenét. Mit mond? – kérdeztem. Eskem, beskem, nyasgem – válaszolta.

Első főnököm intuitív, ám rendkívül szabad szájú és rapszodikus nő volt. Egyik kollégámmal néhány hetes orvos korunkban a következő jelenet részesei lehettünk. Beteget vizsgált. Végigkopácsolta a hallgatag, 35 év körüli férfit, majd jött az exploráció, a kikérdezés, amelynek alapján feltárulhatott az életútja, kapcsolatai, problémái és a betegsége közötti összefüggés. Ez szó szerint így hangzott: “Maga mindig ilyen búval baszott?” “Hát, nem mindig” – hümmögött a beteg savanyúan. A következő diagnózis került hatalmas, szálkás betűkkel az óriási fekete noteszba: ciklotímia (azaz váltakozó pozitív és negatív hangulati kilengésekkel járó személyiségzavar). Kollégámmal alig tudtuk visszafogni kaján vihogásunkat, ám meglepetésünkre, később beigazolódott a megérzés alapján felállított kórisme.

Amikor először vonultam a nagyvizit sleppje végén, még csak homályosan éreztem, amit most már meg tudok fogalmazni. Az intézet zárt ajtaja olyan, mint a külső én–határ, véd a külvilági behatások ellen. De ezzel nincs vége a zártságnak. Létezik egy elkülönített hely a zárt ajtón belül, a megfigyelő, ahol az önmagukat kontrollálni legkevésbé tudó betegek vannak. A belső én-határ analógiája, amely elválasztja egymástól a valóságvizsgálatot (ez a gyógyító személyzet feladata) és a nem szalonképes ösztönös, emocionális funkciókat. A laikus azt hinné, hogy ez a legmélyebb bugyor, de nem, van még egy, a figyelőn belül, a hálós ágy. Miért ez a háromszoros zártság? Milyen kincset őriznek itt? Egyéniségünk lecsupaszított lényegét? Ez lenne a legszűkebb cella a büntetésüket töltő elmebetegeknek? Vagy a legnagyobb biztonság és szabadság fészke, ahová semmi sem hatol be a külvilág fenyegetéseiből?

Két emlékem van arról, hogyan befolyásolja a hálós ágy a kinti világgal való érintkezést. A 80-as évek elején egy pszichiátriai betegek szociális otthonából hoztak egy agresszív gyengeelméjű fiatal férfit, akit attól kezdve, hogy valakinek leharapta az orrát, ott is hálós ágyban tartottak. Amikor megérkezett, úgy látszott, hogy “szót fogad”, így nem fektettük hálós ágyba. Még aznap leharapta egy idős, elbutult beteg orrát. Tettét azzal indokolta, hogy visszakívánkozott a hálós ágyba. Néhány évvel később be tudtuk vonni csoportos foglalkozásokba. Aktív zenecsoportban agresszív feszültségeit olyan féktelen dobolással vezette le, hogy rövid időn belül használhatatlanná tette a felszerelést. Ezentúl a hálós ágy biztonságos kuckót jelentett számára, ahová maga ment be, ha félt, és ahonnan maga jött ki, ha az osztály szociális terébe akart bemerészkedni.

A második eset egy igen tehetséges matematikusé. Ő bipoláris affektív betegségben szenvedett, és a mániás felhangolt állapotai elementáris nyugtalansággal és agresszivitással jártak. Ahogy meztelenül hempergett a hálós ágyban, széttépte a huzatot, a toll szerteszét röpült, és ráragadt izzadt testére. Indián törzsfőnök harci díszben. Úgy látszott, hogy önkívületében semmit nem fog fel a külvilágból. Mellette két éjszakás nővér hétköznapi dolgokról beszélgetett. Az egyik panaszkodott, hogy a fia matematikatanára olyan feladatot adott fel az osztálynak, amelyet még a mérnök apukák sem tudtak megoldani. Ekkor a beteg abbahagyta bukfenceit, és váratlanul kiszólt, hogy mutassák meg neki azt a példát. Másnap este megkapta, néhány perc alatt megoldotta. Ettől kezdve fokozatosan megnyugodott. Ami a hálós ágyat illeti, úgy gondolom, hogy szükség van az akut elmeosztályon egy fokozott biztonságot és védelmet jelentő zugra, de legyen ez “kipárnázott kuckó”, ne pedig kényszereszköz, mint valamikor, a múlt kacatjaként a hálós ágy volt.

Csehov

A többszörös zártság közegében nagyon nehéz volt tiszteletet érdemlő emberi lénynek tekinteni a betegeket. Amennyire tudott, mindenki védekezett az önsorsrontás örvénye ellen, hogy ne jusson Csehov A 6-os számú kórterem című novellájában szereplő pszichiáter sorsára, aki először csak érdeklődni kezdett betege szenvedése iránt, majd egyszer csak magát is ott találta bezárva a 6-os kórteremben.

Megtapasztaltam, milyen ügyeleti időben éjszakákat átbeszélgetni Kossuth cigik füstfelhőjébe burkolózva a hallucináló, téveszmés szkizofrénekkel. Nem a tankönyvekből, hanem tőlük tanultam a legtöbbet. Közben egy kicsit őrült is lehettem, ugyanakkor mindig éreztem, hogy tartom a kontrollt és nem leszek beteg. Az önvédelemre a tudományos rendszertan és a modern gyógyszerelés adott lehetőséget. Ekkor jelentek meg az új típusú csillapítószerek. Ezek kifejlesztése és alkalmazása a 80-as években a modern pszichiátria jelentős haladását eredményezte. Ugyanakkor a betegek eszközök voltak, akiknek elektrosokkot, nagy dózisú gyógyszeres csillapító, illetve inzulin- és atropinkóma-kezelést adtunk. Ez kóros állapotokat idézett elő az eszméletlenség és az anyagcserezavar folytán, így a kezelések kockázatai és mellékhatásai is gondot jelentettek.

Elektrosokk

Úgy nézett ki – Murphy után szabadon –, hogy minél hosszabb időt tölt kórházban egy adott beteg, annál nagyobb erőfeszítésekre és költségesebb beavatkozásokra van szükség ahhoz, hogy megközelítően olyan állapotban távozhasson, mint amilyenben a felvételekor volt.