Vas József Pál‑Császár Nagy Noémi 

Megjelent: Bagdy, Emőke, Mirnics Zsuzsa, Nyitrai Erika (szerk.) Transzperszonális pszichológia és pszichoterápia. Budapest,  Kulcslyuk Kiadó, 460-486, 2011. 

Az elődöktől eredő magzati traumák hatásai  

Régóta szeretnénk tudni, mi az oka annak, hogy egy távoli ős nehéz sorsa egyszer csak megjelenik valamelyik utódban. Mik a közvetítő mechanizmusok? Vajon a biológiai öröklés egyedül felel ezért? A genetikai örökség a megfoganáskor átadatik az utódnak. Elégséges-e a genetikai, biokémiai magyarázat a nemzedékeken keresztül ívelő hatások megértéséhez, mint ahogyan azt manapság a biológusok állítják (Champagne 2008), vagy más, nem génekhez kötött jelenség felel a transzgenerációs hatásokért? Hogyan lehet kiküszöbölni ezeket az ártalmakat? Sok esetben a várandósság időszakának számos traumája az előző nemzedék sorsában „fogantatott”; erre utal például egy anya és lánya sorsszerűen ismétlődő vetélése és szülési szövődménye (Hugo 2009). Amennyiben a korábbi nemzedékek negatív hatásait szeretnénk felmérni, meg kell ismerkednünk a magzati korral, hiszen az intrauterin tér ‑ az anya-magzat kapcsolatanalízis eredményei szerint ‑ eleve többgenerációs, amelyben az ősök epigenetikai (szociális, lélektani és biológiai) üzenetei az utódnak átadódnak (Raffai 2010).

Minél korábbi életkorban ér valakit trauma, annál archaikusabb agyi terület strukturális/funkcionális zavara lehet a betegséghez vezető következmények forrása. Egyértelmű, hogy a magzati korhoz kötődő nem egyszeri, hanem a kapcsolatba ágyazott, ezért rutinszerűen nap mint nap ismétlődő kapcsolati traumák (anyai distressz, neglect, fertőzések, toxikus ártalmak, ikervesztés, előző abortusz stb.) abban az idegrendszeri struktúrákban okoznak károsodást, amelyek akkor éppen kialakulóban vannak. A magzati fejlődés feltétele a genetikus programot kibontani hivatott szociális környezet — elsősorban az anya — jelenléte, így a patológiás fejlődés méhen belüli fázisa a megzavart anya-magzat kapcsolatban zajlik (Huizink 2000). Egyértelmű, hogy a legtöbb később megjelenő súlyos pszichés zavar (pl. a szkizofrénia) is a szociális kapcsolatokban bontakozik ki, ezért megalapozóját kapcsolati traumának nevezik. Ma már elfogadott tény, hogy a szociális interakció közvetlen hatást gyakorol a génexpresszióra, az pedig a szinaptikus erősségre („synaptic strength”), amely utóbbi eredménye, hogy agyunkat a szociális tapasztalatok formálják (Rossi 2002).

A kapcsolati trauma a fejlődő magzat/csecsemő/gyermek szükségleteinek kielégítésében az idegrendszer és a személyiség biopszichológiai érését akadályozó ártalomként hat, így elsődleges célterülete az agy archaikusabb régiója, az agytörzs és a hypothalamus, ahol megzavart szabályozást ‑ túlingerlést és/vagy deficitet, hyperarousalt, elégtelen stresszkopingot, neuroendokrin, anyagcsere- és immunregulációs zavart ‑ alakít ki és tart fenn, s ez a súlyos pszichopatológia melegágya lehet (Schore 2003, Vas 2005). A kapcsolati traumát elszenvedő egyén olyan biztonsághiányos kötődési mintát alakíthat ki, amelyet saját utódjának továbbadhat (Main 1995). Így a korai szülő-gyermek kapcsolatokban formálódó kötődési minta lehet az intergenerációs közvetítés egyik lehetséges útja.

A családokban továbbélő transzgenerációs üzenetekről a 80-as években Böszörményi-Nagy Iván tett említést (Böszörményi-Nagy és Krasner 2001), majd hazánkban Virág Teréz (1996, 1997, 1998) foglalkozott a holokauszt túlélőinek ‑ általánosabb nézőpontból pedig a társadalmi traumák áldozatainak ‑ pszichoterápiájával. Később Koltai Mária (2003), Erdélyi Ildikó (2004) és Vas József Pál (2005) számoltak be családterápiás, valamint hipnoterápiás esetek elemzése kapcsán a transzgenerációs hatásokról Nemzedékek közötti trauma (intergenerációs trauma) létesülhet közvetlenül a generációk érintkezése útján vagy a távoli ősök és utódaik között, az utóbbit transzgenerációs trauma (TGT) névvel illetjük. TGT-ről akkor beszélünk, ha egy korábbi nemzedék valamely tagjának nehéz sorsa, deviáns cselekedete, szenvedése, tragédiája legalább két nemzedéken átívelve az utód számára tudattalan idegen identitásként nyer alakot úgy, hogy testi-lelki betegség, deviáns magatartás vagy nehéz sors formáját ölti. Az így kialakult idegen identitásérzés az egyéni sors elemzése alapján nem érthető meg (a korábbi definíciókat lásd: Vas 2005; Vas 2006; Vas és Zseni 2007). A trauma közvetítője a családi tudattalan szintjén olyan destruktív üzenetet továbbít, amely egyrészt saját szenvedésével, megoldatlan élethelyzetével vagy az erkölcsi normák megszegésével kapcsolatos, másrészt, az utód ezt az üzenetet szintén tudattalan szinten dekódolva úgy értelmezi, mintha önálló létjogosultságának tiltása lenne, vagyis azt üzenné, hogy „Ne légy az, aki vagy!”. Igen gyakori, hogy az egymásra következő nemzedékekben a traumás hatások szenvedő sorsot formáló láncolata jelenik meg (poligenerációs trauma), mint ahogyan ezt az alábbi esetrészlet[1] mutatja.

Egy szociális fóbiában és alapvetően súlyos önértékelési zavarban szenvedő kliensünk ‑ nevezzük Arabellának ‑ anyai dédanyja a Balkánról Dél-Magyarországra vándorolt szerencsét próbálni, ám megesett, s leányanyaként kiközösítették, és miután megszülte Arabella nagyanyját, a családi legenda szerint, szégyenében 24 évesen meghalt. Ez a nagyanya, aki egész életében függő, önállótlan maradt, szintén leányanyaként szülte Arabella anyját. Arabellának gyermekként anyjára és nagyanyjára kellett felügyelnie, akik agorafóbiájuk és pánikbetegségük miatt az utcán rendszeresen rosszul lettek. Arabella anyjának rendes férje akadt ugyan és ő maga nagyon tehetséges volt, de „A nő mindig vesztes!” matrilineáris öröksége ezt nem engedte érvényesülni, így beteg lett, szorongásos-depressziós zavara, majd rákos betegsége támadt, és hosszú szenvedés után meghalt. Arabella serdülőkorában kétszer is igen súlyos pszichoszomatikus betegség formájában jelent meg a destruktív jogosultság mint matrilineáris „átok”, e miatt abba kellett hagynia művészi karrierjét. 

A destruktív jogosultság ellentéte az „ontológiai szeretet kommunikációja”: olyan üzenet az ősök részéről, amely az utód jogosultságát biztosítja a létezésre és a szeretetre. Nem egyszer előfordul, hogy egy gyermek fogamzása előtt az anya elvetél, ami után nem tudja korán elpusztult gyermekét meggyászolni. Így az elgyászolatlan magzatával kapcsolatos szimbiotikus fantáziái úgy érvényesülnek, hogy a jelen lévő magzatnak ezzel az idegen identitással kell azonosulnia. Vagyis: nem létezhet önmaga jogán, és szeretetet is csak akkor érdemel, ha feladja létjogosultságát. Így viszont csupán helyettesítője lehet korábban elhalt testvérének (Robertson 2010). Ezzel a destruktív jogosultságot közvetítő delegációval azonosulva az utód nem lesz képes spirituális küldetése, azaz, individuális és közösségi életcéljai és tervei megvalósítására. A súlyos pszichoszomatikus és pszichés rendellenességek hátterében gyakran áll ilyen történet (Janus 1997; Vas és Császár 2010). Felfogásunk emlékeztet Bert Hellinger elképzelésére, aki Sheldrake morfikus mezőjéhez hasonlóan (Sheldrake 2007) egy láthatatlan spirituális mezőről tesz említést, amely a klán minden tagját mintegy burokként veszi körül (Hellinger 1994, Vas és Zseni 2007).

A tandem hipnoterápia megalapozása és módszertana

A „tandem” egyrészt többüléses biciklit jelent, másrészt mozaikszó: Több személy testi kontaktusán Alapuló Nemzedékek közötti Dialógus Egységélmény Megélésével (Touch of Ancient and New Generations with a Dialogue Experiencing Oneness of Minds).

A transzgenerációs trauma (TGT) az emberiség talán legnagyobb érzelmi szenvedéseinek okozója, és a pszichiátriai nozológiai entitásokon kívül valószínűleg a szomatikus betegségeket, különösen a malignus daganatokat, valamint a kriminális magatartást is magában foglalja. Mivel ekkora szenvedést idézhet elő, a pszichoterápiás szakemberek legfontosabb kihívása, hogy hatékony terápiás eljárásokkal kezeljék. A TGT talaján kibontakozó betegségek pszichoterápiája a preverbális időszakot, a szó előtti tartományt és a testi tapasztalatokat célozza meg. Az elmúlt néhány évtizedben számos olyan módszert fejlesztettek ki, amelyek a testtel dolgoznak, ezeket összefoglalóan testorientált pszichoterápiáknak nevezik (Caldwell 1997).

Az általunk kidolgozott tandem hipnoterápia (a továbbiakban: TH) olyan módszer, amely a pre/perinatális eredetű TGT korrekcióját, „átírását” teszi lehetővé. Rendszerint pár- vagy csoportterápiás keretek között két személynél többen vesznek részt a folyamatban, ahol a kliensek illetve a terapeuták arra szövetkeznek, hogy újra átéljék a(z egyik) kliens intrauterin élményét vagy élményeit, majd a születést magát. Úgy találtuk, hogy a TGT esetén a párokkal, családdal és csoporttal végzett hipnoterápia hatékony módszer. A kapcsolati trauma inter- és transzgenerációs átvitele meglehetősen gyakori, tehát több nemzedék tagját is érintheti, így,  anélkül, hogy elhamarkodott ok-okozati összefüggést állapítanánk meg, tapasztalataink szerint „hatástalanítása” is több, nem szükségszerűen felmenő ági személy – családtagok vagy nem családtagok — egyidejű, egymásra hangolt transzállapota révén lehetséges. A többszemélyes hipnoterápiában részt vevők úgy helyettesíthetik a hiányzó elődöket, hogy a jelen lévő utód érzelmi állapotára rezonálnak, aki viszont e rezonancia mentén bevonhatja őket a nemzedékek kommunikációs erőterébe.

A tandem hipnoterápiában legalább két személy szoros testi közelségben, proximális helyzetben kerül hipnózisba, miközben a hipnoterapeuta tartja a fizikai távolságot.

A proximális testhelyzetnek és a fizikai érintésnek egyrészt regressziót fokozó, másrészt anyai minőséget idéző hatása van, ezért alkalmas arra, hogy a prenatális időszak élményeit és a szülést megidézze. Az ilyen jellegű terápiás eljárást transznatális tandem hipnoterápiának neveztük el. A transznatális jelző arra utal, hogy a hipnózis nem a konkrét szülésre készít fel, nem is a már lezajlott szülést „játssza újra”, hanem azt térben és időben meghaladva idézi fel a szülés és a születés archetípusos élményeit, azt a kollektív bölcsességet, amelynek segítségével az intergenerációs trauma felülírható (Vas, Császár 2010). Nézetünk szerint a testi kontaktus alapvetően fontos a korai tapasztalatok korrekciójához, ezért a tandem hipnoterápia résztvevőinek olyan hipnózis ad biztonságot, amelyben a páciens és a segítői  — akik lehetnek más páciensek, családtagok vagy akár terapeuták is — közeli kontaktusba kerülnek egymással. Legalább két személy szoros fizikai kontaktusa szükséges ahhoz, hogy az eredeti anya-magzat kapcsolatban érvényesülő epigenetikai mechanizmust idéző hatás érvényesülhessen, ami a korrektív tapasztalatok záloga. Egy pre- vagy perinatális traumás élményen átesett páciens számára annak megismétlése egyrészt a re-traumatizáció veszélyét rejti magában, másrészt a pozitív kimenetel átélése is erős frusztrációval járó aktív megküzdést igényel, ezért bizonyult a kedvező élmények átélése terápiásan hatékonynak.

A TH elméleti és metodikai előzménye az egyéni és/vagy csoportos hipnózis, a pszichodráma, a pre- és perinatális pszichológia és medicina, a családterápia, valamint a Hellinger-féle családállítás (Hellinger 1994). A közös gyökerek ellenére a TH olyan módszer, amely önálló sajátosságokkal bír.

A TH legfőbb indikációja az a súlyos pszichoszomatikus és pszichés patológia, amely akár a fogamzástól kezdődően naponta, rutinszerűen a szociális környezet, elsősorban a szülő(k) részéről megismétlődő káros hatás ‑ kapcsolati trauma ‑ nyomán bontakozik ki. Módszerünk katartikus jellegű, amelyről Freud Anna O.-esete óta elfogadott, hogy önállóan nem gyógyít, hanem a felszínre került érzelmi anyagot a hétköznapok korrektíve megélt emberi kapcsolataiban ‑ legyen az pszichoterápia, családi vagy egyéb szoros kapcsolat ‑ lehet lélektani eszközökkel fokozatosan átdolgozni. E tanulmány célja egyrészt az, hogy feltárja a kapcsolati traumák destruktív jogosultságot közvetítő hatását, másrészt pedig az, hogy megmutassa, hogyan transzcendálja magasabb spirituális szintre archaikus működésünk szükségleteit a kollektív transz révén megélhető egységélmény és egységtudat.

A TH több formában alkalmazható, így egységesítése, tankönyvi bemutatása csak az egyes formák egyenkénti leírásával valósítható meg, ám ez túllépné e módszerismertető írás kereteit. A TH általunk kifejlesztett formái:

• Páros és családi TH

  • Páros TH

    • Közös transz házaspárokkal (pl. a meddőség oldására)

    • Iker-típusú tandem hipnózis (ITH): ikerszerepet vállaló résztvevőkkel.

  • Családi TH

    • Intergenerációs hipnózis ‑ anya-gyermek közös transznatális tandem hipnózisa (TTH)

    • Kongenerációs ikerhipnózis ‑ ikertestvérek közös transza 

• Csoportos TH (hipnodráma)

  Transznatális tandem hipnodráma  ‑ csoportban végezve virtuális anya/gyermek közös szülési/születési transza

  Nem valódi ikrekkel végzett kongenerációs ikerhipnózis: ikerszerepet vállaló résztvevőkkel

  Transz/poligenerációs hipnodráma ‑ matrilineális (anyai vonal), patrilineális (apai vonal), vegyes (anyai és apai) hipnodráma, amelyben mindenki egyszerre transzban lévő antagonista és protagonista

A felsorolt módszerek közül a valódi anya-gyermek közös szülési/születési hipnózist, az iker-típusú hipnózist és a matrilineális tandem hipnózist fogjuk bemutatni.

Mielőtt az eredmények ismertetésébe fognánk, még egy fontos szemléleti problémát kell érintenünk. Ez annak a kérdése, vajon pontos megfelelés van-e a testi folyamatok és a lélektaniak között. A materialista determinizmus álláspontja szerint ugyanis, ha például egy anya korábbi vetélésen esett át, e traumának a később születendő utódra nézve kizárólag abban az esetben lehetnek káros lélektani következményei, amennyiben a vetélésen átesett méhben valamilyen anatómia rendellenesség is kialakult (pl. méhseb hege a mű vetélések után). A materialista determinizmussal ellentétben úgy gondoljuk, hogy nem egyszintű folyamatokról van szó, így a lélektani történések nem pusztán következményei (vagy epifenomenonjai) valamilyen szomatikus folyamatnak, vagyis nincs egyirányú ok-okozati összefüggés a kettő között. 

Eredmények

Hipnoterápia családtagokkal (Transznatális tandem hipnózis)

Családterápia keretei között sokan alkalmaznak hipnózist, jórészt a gyermek betegségének leküzdésére, valamint a családi kommunikáció javítása és az elfogadás, megértés, szeretet érzelmeinek megoszthatósága érdekében (Whitaker 1982). Sokszor jelent későbbi, esetleg maradandó gondot a szülőnek, a gyermeknek az elhúzódó, nehéz szülés, a császármetszés vagy az anya várandósság alatti betegsége, pszichés problémája, amelyek fennmaradó neuropszichológiai, idegrendszeri, pszichiátriai vagy lelki természetű zavarok lehetnek. Ezek fokozatos oldására azonnali, tudattalan szintű kedvező hatást eredményező módszernek tartjuk az anya és a gyermek közös transznatális tandem hipnózisát. Az itt következő esetrészlet az anya-gyermek transznatális tandem hipnózisra (intergenerációs hipnózis) példa.

Regina 38 éves, első terhességét elvetélte, majd 3 gyermeket szült. A vetélés előtti éjszaka azt álmodta, hogy egy fekete csuklyás lovas üldözi, szalad előle, de utoléri, feléje nyúl, és kivesz belőle egy zsákot, amit felhajít az égbe. Álma az anyai, női ágat érintő TGT metaforája lehetne.

Anyja, aki őt elhúzódó szüléssel burokban szülte meg, a II. világháború alatt lelki terrorban élő anyai nagyanyjától lett érzelmileg „megfagyott”. Gyermekkora óta a szorongás burkában él. Az utóbbi hetekben pánikszerű állapotok törnek rá. Nem magának, hanem 14 éves Szilvi lányának kér segítséget, aki kb.1 éve kitépkedi a szemöldökét és szempilláit, mutatva ezzel, hogy a női identitástudattal van baja. Szilvi a legidősebb gyermeke, tehetséges, művész szeretne lenni. Érdekli a hipnózis, szívesen jön anyjával, hogy kipróbálja. A közös beszélgetés során Regina most először mond el olyan dolgot, amiről Szilvi még nem hallott. Vele volt várandós, amikor a szülész a magzati ultrahangvizsgálatra hivatkozva szülés előtt 2 héttel befektette az osztályra, mondván, hogy túl kicsi a baba fejének körfogata, ezért a bajt megelőzendő idegrendszert erősítő infúziókat fog kapni (újabban a kis fejkörfogatot prenatális stressz következményének tartják, lásd: Huizink 2000). Szilvi a szülés előtt nem fordult meg, és mivel nehéz szülésre volt kilátás, császármetszést alkalmaztak.

Miközben a történetet hallgatja, Szilvi idegesen fészkelődik a kanapén. Felajánlom, hogy Regina és Szilvi együtt átélhetik hipnózisban a várandósságot és a születést azzal, hogy eredményesen megküzdenek a helyzettel. Úgy érzem, nem kell külön hipnózis Szilvinek, anyjával együtt készen áll élete első közös, transznatális hipnózisára. Oldalra fordulva kényelmesen belefekszik anyja ölébe, aki átöleli, és ettől kezdve érzem: számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy képzeletben fokról fokra visszatérjen életének legkorábbi állapotába, a magzati korba. Látom, ahogy mindent átél. Megkérdezem, hogyan érzi magát. Suttogva válaszolja: Itt nagyon jó.[2] Folytatom az egészséges növekedésre, az anyjával történő kapcsolat felvételére, a hamarosan bekövetkező megszületésére vonatkozó szuggesztiókat, majd így szólok: Most a szülész orvos mond valamit, ami rosszul érint téged, Szilvi. Ne törődj vele, ez nem igaz, feleslegesen aggódik. Hidd el, nem lesz semmi bajod, ép, egészséges, szép és okos kisbaba vagy! Hamarosan megszületsz, és akkor megmutatod magad a szüleidnek, és mindenki látni fogja, hogy egészséges, okos, ügyes és aranyos kisbaba vagy! Szilvi arca szorongó lett egy kicsit, erre folytatom: Te fogod anyának jelezni, hogy mikor kezdődik a szülés, benned van a tudás, tudni fogod, hogyan mozdulj, merre haladj a szülőcsatornában. Ekkor Regina azt mondja: Köszönöm neked, Szilvi, hogy engem választottál édesanyának, és nagyon köszönöm neked ezt a csodálatos 9 hónapot, ameddig a méhemben növekedtél. Szilvi erre sírni kezd, anyja felé fordul, aki szeretettel átöleli. Ismét szólok, hogy Szilvi tudni fogja, mikor kell mozdulnia, hogy megszülessen. Szilvi lassan megmozdul, a törzsével két és fél fordulatot megtesz, közben Regina hanyatt fekvő helyzetbe kerül, és Szilvi hason fekszik rajta, majd felveti az eddig nyakába húzott, lehajtott fejét. Ekkor mondom: És napvilágra bukkant a fejed, Szilvi, megszülettél! Odatesznek anya mellére, egymás szemébe néztek, és tudod, hogy milyen nagyon szeret téged, és te is szereted őt. Szilvi ismét zokogni kezd, szorosan átölelik egymást, közben Regina is sír. Úgy látom, hogy Szilvi részéről ez a traumás érzelmek oldódását jelentő sírás. Mindketten nagyon meghatottak.

Kikérdezéskor Szilvi elújságolja, hogy amikor hipnózisban az időben visszafelé jött a jelenbe, bement az osztályba, ahová most jár, és gyomorszájon vágta azt a fiút, aki állandóan piszkálja. Lassan oldódik Szilvi sírása. Megnyugodva, mosolyogva távoznak. Regina egy hét múlva beszámol arról, hogy a pillatépkedés ritkábban, csak stresszre jelentkezik, és Szilvi magabiztosabb. A hipnózisra szombaton került sor, Szilvi hétfőn elmondta, hogy reggel az iskolában a fiú megint szekálni kezdte, mire mindenki legnagyobb meglepetésére „elküldte a francba.” Jelképesen az „agresszív” szülészt küldte el a francba, akinek rossz jóslata Regina aggódása folytán Szilvi testi integritásérzését ‑ és ezáltal énképét ‑ aláásta.

A hipnózis után fél évvel Regina elmeséli, hogy amikor Szilvi császárral megszületett, ő maga altatva volt, ezért a szülésznő a babát az apuka „mellére tette”, miután levétette vele az ingét, hogy a csupasz bőrrel érintkezzen. Szilvi tehát elsőként az apjával nézett szembe. Imprintingszerű kapcsolatukat, azt, hogy mindenhová az apját követte, mindig mellé ült, csakis így lehet magyarázni. A transznatális hipnózis születésélménye során viszont anyjával egymás szemébe néztek, és Szilvi nehéz érzelmeket oldó zokogás közben átölelte őt, így elképzelhető, hogy a korai apai imprinting felülíródott. Annál is inkább így lehetett, mert a hipnózis után két héttel Szilvi ‑ aki ebben a tekintetben az utolsó „még nem nő” volt az osztályban ‑ menstruálni kezdett. Két hónap múlva pedig ő, aki eddig messze elkerülte az érzelmi kapcsolatokat, kölcsönös szerelembe esett egy fiúval. Úgy látszik, a transznatális hipnózis a nőiidentitás- és jogosultságérzésben megerősítette. (VJP)

Jon Turner és Troya Turner-Groot (1999) szerint a fogantatástól kezdve a perinatális időszakig a magzat fejlődésének sorsfordító határpontjain (lásd: beágyazódás, invazív nőgyógyászati vizsgálatok, születés, intenzív koraszülött-ellátás stb.) mindent elraktároz, amit róla a szülei gondolnak, vele kapcsolatban éreznek, és ez a DNS-lánc genetikai kódja mellett mintegy emocionális DNS-ként működik, ami felveti a szülő-magzat egységtudat létezésének lehetőségét. Szilvi esetében a szülész negatív üzenete anyai aggodalmat keltve valószínűleg felerősítette a matrilineális felmenők által megélt traumák visszhangját. Az anyai aggodalom Szilviben a megszületésre való érdemtelenség és alkalmatlanság érzéseiben ölthetett testet, és talán ez lehetett az oka, hogy szülés előtt nem fordult meg, s így császármetszéssel jött a világra. 

Tandem hipnoterápia csoportban

A pszichodrámához hasonlóan a résztvevők a hipnodrámában is azonosulhatnak különféle szerepekkel. A fő különbség az, hogy míg pszichodrámában a csoportvezető aktív beavatkozása szükséges a szerepcseréhez (Angster, Zseni 2007), addig a hipnodráma módosult tudatállapotában lévők nemcsak szerepcserére, hanem több szerep egyidejű átélésére is spontán képesek (Gass 1997). A dolgozat terjedelmi korlátai miatt csak egy ikerhipnózis esetét ismertetjük.

Irma és Imola lett ennek az ikerszerepet megvalósító hipnózisnak a két alanya. Irma a hipnózis előtt elmondta, hogy egy korábbi születési hipnózisában anyja előző vetélésének nyomaként egy méhsebet látott, és súlyos megsemmisülési szorongást élt át, azt, hogy mit keres ő itt, talán nincs is jogosultsága a létezésre. Úgy érezte, jobb meghalni, mint ezzel együtt élni. Imola azért jelentkezett, mert mindig kettő helyett dolgozott, egész életét az a sejtés határozza meg, hogy ikertestvére volt, aki korán meghalt. Az indukció előtt ülő helyzetben egymás hátának támaszkodtak. A két résztvevő a hipnózisban nem szólalt meg, azonban élményeik mindvégig szinkronban voltak egymással. Mindketten, egymástól függetlenül, egységélményként írják le ezt.

Irma utólagos beszámolója: „Ahogy elkezdődött a hipnózis, egy spirálon haladtam lefelé”. Imola leírása: ...valami tengely mentén… amikor kötélen leereszkedik az ember, jutottam… a méhbe, közben azt éreztem, hogy forgok. Kellemes érzés volt itt, béke, boldogság. Amit láttam: két gömb egymásba tapadva… Irma leírása: …Lassacskán úgy éreztem, megszűnik a határ közöttünk, egyek vagyunk. De ez egyben ijesztő is volt, mert nem érzékeltem saját magamat.” Irmának szorongásos gondolatai voltak arról, hogy talán neki meg kell halnia, mint az egyik ikertestvérnek. Ezzel egyidejűleg Imola is úgy érezte, hogy hipnózisbeli ikerpárját elveszítheti.

A hipnózisnak ebben a fázisában terapeutaként az járt a fejemben, vajon elbúcsúzhat-e a meghaló ikerpár itt és most úgy, hogy az ne legyen fájdalmas egyiküknek sem. E helyett azonban arról beszéltem, hogy a magzatvíz ringatja őket, már tudnak mozogni, és megérintik egymást. Ekkor Imola alig érzékelhetően oldalirányban ringatózni kezdett. Ezt a mozgást Irma is átvette, s így az szinkronmozgássá változott. Érzelmi ambivalenciámat a látvány azonnal megváltoztatta. Elhatároztam, hogy segíteni fogom őket a megszületésben. Ez lesz a legjobb jóvátétel mindkettőjük számára, amennyiben valóban volt, és elveszett az ikerpárjuk. Ha pedig mégsem volt, olyan egységélményben részesülhetnek, amelyet magukkal hozva az arra érdemes személyekkel újra és újra megélhetnek.

Miközben így gondolkodtam, Imola ‑ utólagos beszámolója szerint ‑ ikerpárjával játszott az anyaméhben. Irmát idézem: „…ekkor Imola szépen, finoman és lágyan ringatózni kezdett és vele együtt én is… azonos neműek voltunk, ez a mozgás homoerotikus is volt egyszerre, a közösséget és az összeolvadást tekintve… volt elég helyünk és pajkosan játszadoztunk… együtt voltunk az egységben… egyfajta titkos közösségben, ami csak a miénk… ezt nem is lehet elmondani vagy leírni.” Látván az egyre határozottabb jobbra-balra történő ringatózást, erre a most együtt ringatózni a magzatvízben olyan, mint a hintázás szuggesztióval ráerősítettem. Imola így ír erről: „Ahogy a mozgás erősödött, egyre növekedtünk, egyszerre lélegeztünk, és egyszerre vert a szívünk, és valamiféle egységélmény növekedett bennünk.” (A hipnózis irodalomban transzlogikának hívják az egymásnak ellentmondó szinkrón élményeket; így élheti meg valaki azt, hogy a magzatvízben van, mégis lélegzik — a szerzők). Aztán jeleztem, hogy elérkezett a megszületés ideje, ezért ők ketten megbeszélik egymás közt, hogy ki induljon elsőnek. Megint szinkronélmények következnek, amelyről Irma a következőket írja: „Születéskor volt egy kis vita köztünk, vívódtunk, ki legyen az első. Olyan jó itt… én mentem először… elkezdtem forogni… frissebbnek, könnyebbnek éreztem magam, majd megszülettem… és szép lassan Imola is jött utánam, már vártam, hogy találkozzunk, hogy megöleljük egymást… mert ez az élmény csak a miénk”. Imola saját szavai: „Aztán egyszer csak lehetett érezni, hogy… el kell indulnunk, ekkor egy kicsit… alkudoztunk, hogy melyikünk menjen előre, én mondtam neki, hogy menjen ő, hisz ő fogant meg hamarabb… és magára is vállalta, hogy indul. Fura érzés volt, mert ahogy ő megindult, én is elindultam lefelé, valami húzott magával lefelé. Bántam, hogy ki kellett jönni… de könnyű volt… hiszen már bejáratódott az út előttem… Nagyon jó volt látni, és megölelni kint, és …egyszerre doboghatott a szívünk, egyszerre lüktettünk, de olyan nagyon lassan… ismerős volt ez az érzés… ezt az érzést, amit egységélménynek nevezek, nem lehet leírni… nincsenek rá szavak, mert nincs hozzá fogható.” 

Bár az ikerség okairól szóló irodalom a mesterséges megtermékenyítést említi a legfontosabb tényezőnek (Hugo 2009, Sandbank 1999), ugyanakkor nem tekinti etiológiai faktornak a mesterséges megtermékenyítés indikációjának hátterét, az ismételt vetéléseket. Pedig spirituális szinten egy korán elhalt embrió után következő magzat számára igen szorongató a vetélés megtörténte, így szomatikus szinten a művi vetélés okozta méhsebnek, esetleg az elvetélt testvér „földi maradványainak”, az érzékelése, mint ahogy Piontelli drámai esetleírásaiból ismert (Piontelli 1987). Ezért a materialista determinizmus szemléletét meghaladva megfontolásra érdemesnek gondoljuk az ikerség és a többes terhesség létrejöttében a korábbi vetélések negatív lélektani hatásait.

A fenti ikerhipnózis az egységélmény átéléséről szól, amely a leghatékonyabb lélektani eszköznek bizonyulhat a hasítások ellen. Irma korábbi hipnózisélménye az anyja előző vetélése folytán megmaradt méhsebről és emiatt a létjogosultságát kétségbe vonó elviselhetetlen megsemmisülési szorongásáról szólt. Az „Ő meghalt, ezért én is meghalhatok” nyomán támadó dezintegrációs szorongásélményt a hasítás oldása szüntetheti meg. Feltevésünk szerint a petének  — nem biológiai, hanem spirituális szinten — két lehetősége van erre: kettéhasad, és két embrió keletkezik ‑ mintegy kettőzött létjogosultságként annak tagadására ‑, vagy pedig elpusztul a zigóta. Az egypetéjű ikrek létét úgy is felfoghatjuk — ismét nem biológiai, hanem spirituális értelemben — mint a(z ontológiai) hasítások elleni védekezésnek és az egységélménynek a megtestesülését. Amennyiben viszont a dezintegrációs szorongás fennmarad, az olyan, mintha a pete „nem tudna dönteni” élet vagy halál kérdésében. Ezt az „ontológiai hasítást” felnőttkorban a szkizofréneknél láthatjuk, mivel pszichotikus élményeik alapján egyszerre tartoznak a valós és az imaginárius világba, mintha még meg sem fogantak volna.

A fenti ikerhipnózis az egységélmény átéléséről szól, amely a leghatékonyabb lélektani eszköznek bizonyulhat a biopszichológiai regulációt megzavaró hasítások ellen. Az ikerhipnózis az Irma létjogosultságát kétségbe vonó elviselhetetlen megsemmisülési szorongását írta felül. Kimondott szavak nélkül mind a résztvevőkben, mind a terapeutában az élet vagy halál dilemmája, a patológiás hasítás lehetősége jelent meg, majd oldódott az egységélményben. Ez a szavak nélküli kommunikáció a Turner-féle emocionális DNS-teóriát látszik igazolni, amelynek értelmében minden szülőktől származó gondolat, érzelem és tett beépül a magzat szomatikus-pszichikus önszerveződésébe és önszabályozásába. Jelen esetben a szülő szerepét a terapeuta vette fel, hiszen mintegy mágikus hatalom birtokában „elhatározta”, hogy mindketten meg fognak születni. A terapeuta tudattalanját a hipnózis két szereplője oly módon befolyásolta, hogy ne a pusztulás, hanem a túlélés érvényesüljön. 

Matrilineális tandem hipnózis

A matrilineális közös transzban három egymással rokoni viszonyban nem álló nő élheti meg mindegyikük nagyanyai, anyai és leány szerepét úgy, hogy kölcsönösen bevonódik mindegyikbe. Az eljárás a pszichodrámában és a családterápiában alkalmazott módszerekre, a családszobor-állításra és Hellinger családállítására emlékeztet, azonban különbséget jelent, hogy egyrészt a pszichodrámában és a családterápiában a módosult tudatállapotba kerülésre irányuló indukció nincs, másrészt pedig családállítás során az egymás különféle szerepeibe történő egyidejű bevonódás nem történik meg, harmadrészt a transzgenerációs közös transznak később leírandó specifikus jellemzői vannak.

Picasso 3 nő, 1908

A három nőszereplő az ABC első három betűje alapján kapta nevét: Arabella, Boróka, Cimbolina. Arabella családi történetéről már volt szó. Boróka 60-as hölgy, akinek anyai nagyanyja 2 leányt szült, majd 26 éves korában meghalt. Boróka anyja árván nevelkedett, korán férjhez ment, megszülte egyetlen gyermekét, Borókát, majd elvált. Borókának mindig tekintettel kellett lennie anyja érzelmi távolságtartására, anyjától a „Mindent egyedül kell túlélned!” intergenerációs üzenetet kapta, így nem ment férjhez, gyermeke sincs, magányos, hivatásának él. Cimbolina 30-as, férjes, gyermekes nő. Csak fényképről ismerte anyai nagyanyját, aki a férj családja tiltakozása ellenére hozzáment ahhoz a férfihoz, akit szeretett, majd 24 évesen meghalt. Lánya, Cimbolina anyja az érzelmi kötődéseket kerülő nő volt, közte és Cimbolina között emiatt feszült volt a viszony. A terápiás elrendezésben Arabella volt a „Nagyanya”, Boróka az „Anya”, Cimbolina a „Gyermek”. A közös hipnózis előtt a három hölgy félig oldalt fekve úgy helyezkedett el, hogy Arabella, a „Nagyanya” volt legkívül, legfelül. Neki félig háttal feküdt Boróka, az „Anya”, és az utóbbi ölében kucorgott Cimbolina, a „Gyermek”. A hipnózisindukció során a résztvevők egymásra hangolása és a téridő dimenzió meghaladása párhuzamosan történt. Ennek köszönhetően egyszerre élhették meg saját női sorsuk, utódaik, valamint nagyanyjuk és anyjuk érzelmi üzenetét.

Részlet az indukcióból: Hárman, mint nagymama, anya, unoka, most olyasmit fogtok átélni, amire mindegyikőtöknek szüksége van. Nagymama, anya és unoka olyan hármas egységét élitek meg, melyben egyszerre, egymáshoz szorosan kapcsolódva, együttesen jelenik meg a három generációt végig kísérő női sors. Láthatóvá, érzékelhetővé válik nagymama, anya, unoka jelenléte, egymásra hatása, üzenete téri, idői korlátok nélkül.

Először a kívülről megfigyelhető magatartásváltozást írjuk le. Az indukciót követően a terapeuta közölte, hogy bárki bárkivel felveheti a kapcsolatot, mire Arabella, a „Nagyanya” azt mondta: Ti vagytok számomra a legfontosabbak, és közben az „Anya” szerepében lévő Boróka vállára tette az egyik kezét. Boróka viszont Cimbolina, a „Gyermek” vállára tette a kezét, aki megfogta azt. Ekkor Arabella, a „Nagyanya” és Cimbolina, a „Gyermek” a nélkül, hogy beszéltek vagy egymást látták volna, szabadon lévő kezükkel a másikét kezdték keresni, és a terapeuta segítségével összekulcsolták úgy, hogy Boróka, az „Anya” keze mindkettőt érintette. Kb. 10 másodperc múlva megjelent egy negyedik kéz is, Borókáé, aki felülről átfogta a többiekét. A terapeuta ekkor ezt mondta: Most megjelenik előttetek egy aranyszínű fény, a szeretet fénye, amely összeköt titeket, és mutatja az utat, hogy merre menjetek.

A részvevők utólagos elbeszéléséből kiderül, mi történt bennük ezekben a pillanatokban élményszinten. Boróka anyaként transz-társai kezét kezdetben hidegnek érezte, majd „anyja” Arabella és „gyermeke” Cimbolina felől is egyre több melegséget, támaszt, védettséget és erőt érzett áramlani. A „Nagyanya” szerepében lévő Arabella élményeit idézem: Valahogy egyszerre voltam Cimbolina nagymamája, de Cimbolina (a „Gyermek”) is én voltam, akinek az én nagymamám küldött üzenetet. Mintha egykor a sors „visszafelé áramlott” volna azzal, hogy gyerekként nekem kellett a nagymamámat megnyugtatnom. Most úgy éreztem, hogy a nagymamám nevében bocsánatot kell kérnem Cimbolinától. Szerettem volna megfogni a kezét. Alig hittem, hogy elérhetem, és alig hittem, hogy ő megfogja. Éreztem, hogy nem terhelhetem nagyon a kezét, ezért egy kicsit eltartottam. Mintha a sorcsapásoktól védtem volna. Emiatt először merev lett, de aztán teljesen könnyűvé vált a kezem.

A „Gyermek” Cimbolina leírása élményeiről: Felülről láttam a valódi nagymamámat fiatal, törékeny nőnek, akit korábban csak fényképről ismertem. A környezeten ámuldoztam. Egy falusi ház udvarát láttam, lepusztult közegben, közvetlenül a II. világháború után. Nagymamám hasára tette a kezét, és sugárzó boldogságban úszva mutatta nekem, hogy most csak a születendő anyukám a fontos. Közben... valódi, vér szerinti nagymamám eltűnt, helyette, csoportbéli nagymamám, Arabella jelent meg előttem, a méhében Borókával. Éreztem, hogy Arabella szinte könyörögve kéri, fogjam meg a kezét… Elengedtem Boróka kezét, és hátranyújtózkodtam Arabella, a csoportbeli nagyanyám felé, ő a terapeuta segítségével megfogta a kezem. A terapeuta Boróka kezét is hozzánk kapcsolta. Különös erejű energia lüktetett a három kéz összekulcsolódásában. Képzeletben, szavak nélkül hallottam Arabellát, többször egymás után, amint kérlelt, bocsássak meg. Ekkor olyan nehéz lett a karom, hogy kis híján leszakadt. Mintha vér szerinti nagymamám, a nagymamák** messziről hatalmas erővel egy ólomnehéz súlyt belehajítottak volna. Képzeletben válaszoltam, hogy megbocsátok. Éreztem, hogy Arabella erősebben alátámasztja a kezem. Azt sugallta, segít tartani. Rögtön könnyebb lett a karom. OK, üzentem neki, nekik. Elbírom.

Visszatérve a hipnózis szereplőinek megfigyelhető transz-magatartására, kb. egy percnyi meghitt csend és mozdulatlanság után a nélkül, hogy a terapeuta erre instrukciót adott volna, egyszerre bontakozott ki egymás öleléséből a négy kéz, mintha egyetlen személy akaratának engedelmeskedne. A dehipnózis a valóságos téridő dimenzió visszaállítása és a szerepekből történő kijelentkezés útján történt. Az eltelt egy percben a résztvevőkben szavak nélkül, teljes csendben a következők zajlottak (utólagos írásbeli beszámolójuk szerint): Boróka, az „Anya”: Megértés, elfogadás érzése támad bennem, halkan ki is mondom párszor: szeretetteljes megbocsátás!

Arabella, a „Nagyanya”: Amikor összekulcsolódott a kezünk, váratlanul nagy boldogság tört rám, a fejemtől a lábamig éreztem a villámcsapásszerű zsibbadást. Ekkor már nem tudtam, ki kicsoda. Üzent a nagymamám, aki máskor nem tudott (a temetőben sem). Teljesen eltűnt az idő és a tér. Nagy erő áramlott az összefogott kezekből. Megtartottak.

Cimbolina így ír erről az egy percről: „Karom már nem volt nehéz. A ráakasztott súly elszállt, elpárolgott róla. Éreztem, Arabella is megkönnyebbült. Mindketten elengedték a kezemet. Visszatértünk a jelenbe”.

A terapeuta elmondta, hogy egész idő alatt transzban volt, és a három szereplő alkotta egység érzelmi állapotára figyelt, így sokszor úgy érezte, hogy valami miatt nem azt mondja, amit szándéka szerint mondana, azonban sejtette, hogy amit kimond, a csoport tudattalan üzenete, amely a közös transzban lévők nem verbális, szinkron érzelmi élményeiből ‑ az egységélményből ‑ ered. Olyan érzése volt, hogy akaratánál, tudatánál magasabb erők működése mentén történt a hipnózis, amelyhez csupán asszisztált.

A három bemutatott esetnél sokkal többször végeztünk TH-t, és a fenti esetek által szemléltetett egybeolvadásos, szinkronélményekkel ellentétben disszociált és komplementer élményeket is tapasztaltunk. Különösen érdekes volt egy olyan ikerhipnózis, amelyben a borderline nőbeteg egypetéjű, ikerszerepben lévő társa pedig, aki egyben egyéni terapeutája is, kétpetéjű ikerterhességből született. A páciens korábban elmondta, hogy igazi ikertestvérével, amióta csak az eszét tudja, mindig kölcsönös versengésben, haragban, irigységben és territoriális harcban („Ez az enyém, nem a tiéd!”) voltak, és vannak ma is. A jelzett ikerhipnózis folyamán a páciens számára taktilis modalitásban felidéződött az anyaméh, amelyből azonban semmit nem látott. Helyette „ikertársa” látta a páciens ikertestvérének elhelyezkedését, arckifejezését, és őt magát is. Erre a komplementer élményre egyelőre nem tudunk magyarázattal szolgálni.