Különösek a reggeli eszmélkedések. Rendszerint rám tör a rend, amely nem tűri az álmok homályos mindenbírását, a káoszt. Így aztán az új nap akarata engem is összerak valahogy. Ma viszont én teremtem újjá a világot. Ahelyett, hogy gyötörne a muszáj, az erkölcsi kötelesség gravitációja, szabadon lebegnek körülöttem a tennivalók, készségesen várnak sorukra. Tudom, hogy alig kell figyelnem rájuk, elég egy intés, hogy mindegyik megtalálja a maga útját. Mint a gyermek, aki csücsörített szájjal formált „prrrrr” hanggal vezet autót, zsigereimmel irányítom a világot. Pedig most is az a gyötrő álmom volt, ébredés előtt. De valahogy elsimult a vége. Húsz évig dolgoztam zárt osztályon. Annak ellenére, hogy már több mint másfél évtizede sokkal humánusabb körülmények között tevékenykedem, rendszeresen visszatér álmomban a mások és a magam rettegése. Ilyenkor újra kezdő orvos vagyok, aki nem tud semmit, nem ért semmihez, és akit összeroppant a felelősség. Állandóan kórlapokkal loholok a főnökömhöz, és emiatt nincs időm utánanézni, hogy mi történik a betegeimmel. Mégis, ma hajnalban valami megváltozhatott, mert ébredéskor tökéletes nyugalom öntött el. Jó lenne visszaidézni, de nem sikerül.

Szeretnék kibámulni az ablakon. Tudom, ha megtenném, valahogyan éreztetné, hogy neheztel rám azért, amiért nem tartom fontosnak, amit mond. Vajon miből jövünk rá, hogy a másik tudomást szerzett kínos érzéseinkről, melyeket iránta táplálunk? Már félórája hallgatom. Szerda reggel van. Sokan várnak a folyosón. Érdekelni kezd, hogy milyen elvárásokkal jött a pszichoterápiás rendelésre. Nagy fekete szemei irányítják a tekintetemet, a mimikámat, a testtartásomat. Úgy érzem, betegjogokat sértenék azzal, ha oldalra néznék, vagy hanyagul keresztbe vetném a lábamat. Az izomfeszüléstől már fáj a nyakam. Honnan ered ez a feszélyezettség? Én emlékeztetem őt valakire, vagy fordítva, az ő jelenléte idéz fel bennem valamilyen homályos emléket? Korábban, ha ilyen érzésem támadt, leginkább kérdéseket tettem fel, így az orvos–beteg kapcsolat számomra biztonságot adó medrébe terelődött a beszélgetés.

Már éppen megszólalnék, de valamilyen erő, amely a szeméből árad, összepréseli a számat. Könyörög és parancsol a tekintete. Mintha nem is egy, hanem két, egymással viaskodó személy ellentétes érzelmeit záporozná felém. Negyvenes éveiben járó molett nő, dús, sötétvörös haj, ájult–sárga ruha, nehézkes mozgások. Légzése szaggatott, nem is sóhajt, hanem nyög, mint akit egy kiszolgáltatottsággal járó kapcsolat súlya nyomaszt. Egyszerre jelenik meg tekintetében a szenvedés és a szenvedésokozás. Mindkettőt átélem. Hirtelen türelmetlen haragot érzek iránta. Olyan, mintha idegen érzéseket plántálna belém, amitől nem lehetek önmagam. Meg kellene mozgatni a nyakamat. Lopva kinézek az ablakon. A közeli tölgyfa, amelynek leveleit lerágta a szövőhernyó, zihálva kapkod levegő után. Most döbbenek rá, miért hagyták el hetekkel ezelőtt a mókusok.

Türelmetlen pillantására mentegetőző mozdulattal masszírozni kezdem a nyakamat. Nem tudom uralni a helyzetet. Zavar ez a szaggatott légzés. Elképzelem, hogyan nyöszöröghet sírás közben. Hirtelen három éves kori önmagamat látom a tekintetében. Sajnálom magunkat. Talán azért, mert azt hittük, hogy ajándékként adhattuk volna azt, amitől durván megfosztottak minket. Pedig reméltük, hogy engedékenységünkkel szeretetet kunyerálhatunk. A mosolygásán érzem, hogy ellazult az arcom. Úgy hiszem, most nagyon fontos vagyok a számára. Zavar viszont, hogy annyi görcsös érzelem remeg a hangjában, mintha örökösen elutasítástól rettegne. Azért szögez tekintetével a fotelba, mert attól fél, hogy egyszer csak közbevágok: most már nincs több időm rá, mert más beteg is vár odakint? Úgy fogalmaz, hogy ez a találkozás az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhat. Minden abbéli reményét elvesztette, hogy valaki megértse, már csak bennem bízik. Mintha az élete függne attól, hogy elfogadom-e vagy sem. Mi az, ami ebben a pillanatban megismétlődik? Gyermekszemeiből sugárzó több évtizedes sóvárgás talán egy megértő apa iránt, ugyanakkor a félelem, a lemondás és a sértődött harag? Ösztönösen vonzanak ezek a tekintetek. Gyermekkorom óta megbabonázott mások szomorú arckifejezése. Mindig úgy éreztem, képes lennék megsimogatni, megvigasztalni őket. Egy idő óta tudom, hogy a saját elhagyatottságomat dédelgettem a bánatos tekintetekben.

Mi a véleményem arról, amit eddig mondott? – fürkész türelmetlenül. Megkérdem, hogy milyen segítséget vár tőlem. Ez most nem jön be. Mást vár. Ismét büntet a tekintetével. Nehéz megmaradnom abban a hitben, hogy önmagát bünteti, nem engem. Engem nem is “láthat” valójában, hiszen nem ismer. Az ilyen helyzetekről képesek az írók elhitetni, hogy felemelők is lehetnek. Egy ókori görög mítosz jut az eszembe Pszichéről, a csodaszép földi leányról, akit Ámor, a szerelem ifjú, szeleburdi istene úgy vett feleségül, hogy látható alakját nem, csak a hangját fedte fel előtte. Mint a pszichoanalízisben, ha eltekintünk a szerelmi viszonytól. Az analizált fekszik a díványon, és mögötte ül az analitikus, akinek csak a hangját hallhatja. Micsoda mézédes titkok vagy gyilkos indulatok fűszerezik így a két ember egymással kapcsolatos fantáziáit!

Alphonse Legros, Ámor és Psyché, 1867.

De lehetnék akár Lohengrin is, a Szent Grál lovagja, aki éppen megmentem egy Brabanti Elza nevű páciens becsületét, viszont cserébe kikötöm, hogy sohasem érdeklődhet a nevem és a származásom felől, mert különben örökre elveszít. Ez lenne hát a pszichoterápiás kapcsolat lényege? A gyógyító személytelensége adna lehetőséget a kliens legszemélyesebb kitárulkozására? Vajon milyen érzéseket keltek benne én, aki nagy valószínűség szerint egyáltalán nem emlékeztetek semmilyen mitológiai hősre? A fanyar, kijózanító felismerés visszazökkent a valóságba. Rájövök, hogy mialatt a férje érzéketlensége miatti szenvedéseit ecsetelte, óvatos női szemekkel végigmért. Én fantáziákba menekültem, ő pedig ezalatt eljutott a minden férfi egyforma kijelentéséig. Hatásszünetet tart. Belém villan, hogy ismét olvasta az arckifejezésemet. Elutasításnak vehette a rajra tükröződő feszültséget. Szinte kísérteties, hogy miközben az életéről beszél, az abból kiragadott érzelmi és kapcsolati összefüggések működni kezdenek kettőnk között. – Segítsen rajtam, kérem! – ismét könyörög.

Mitévő legyek? Felajánljam az egyéni terápiát? Érzem, hogy jobb lenne tárgyilagos szakmai szemmel latolgatnom a döntést, úgy, ahogy a pszichoterápia tekintélyei hirdetik. Kérdés, hogy így tesznek-e valójában, vagy csak ezt a látszatot keltik? Talán sohasem fogom megtudni. Beszélhetek és írhatok szívhez szólóan az együttérzésről és a szeretetről, miközben szabályok mögé bújva embereket utasítok el. Igen ám, de hogyan hozzam összhangba az erkölcsi kötelesség parancsát a saját teherbíró képességemmel? Ha sok nehéz esetet vállalok, nem győzöm erővel. Szorongva figyel. Megköszörülöm a torkomat. Elmondom, hogy amíg beszélt, úgy éreztem, mintha az élményei életre keltek volna bennem. Feszült lettem, nem volt könnyű végighallgatnom. Szeretném magamban tisztázni, hogy tudok-e segíteni, vagy nem. Ehhez egy kis időt kérek. Mi lenne, ha a jövő héten visszajönne, és folytatnánk a beszélgetést?