Különösek a reggeli eszmélkedések. Rendszerint rám tör a rend, amely nem tűri az álmok homályos mindenbírását, a káoszt. Így aztán az új nap akarata engem is összerak valahogy. Ma viszont én teremtem újjá a világot. Ahelyett, hogy gyötörne a muszáj, az erkölcsi kötelesség gravitációja, szabadon lebegnek körülöttem a tennivalók, készségesen várnak sorukra. Tudom, hogy alig kell figyelnem rájuk, elég egy intés, hogy mindegyik megtalálja a maga útját. Mint a gyermek, aki csücsörített szájjal formált „prrrrr” hanggal vezet autót, zsigereimmel irányítom a világot. Pedig most is az a gyötrő álmom volt, ébredés előtt. De valahogy elsimult a vége. Húsz évig dolgoztam zárt osztályon. Annak ellenére, hogy már több mint másfél ...