A pszichiátria és a pszichoterápia is a pszichés betegek gyógyításával foglalkozik, mindegyik a maga megközelítése módján. A pszichiátria egzakt tudományos módszerekkel figyeli meg, elemzi és osztályozza a kóros magatartást, s ennek alapján azonosítja és kezeli az egyes pszichés betegségeket. A pszichoterápia viszont a külső megfigyelés mellett a beteggel való terápiás kapcsolatra helyezi a hangsúlyt és e kapcsolat alakulása mentén von le következtetéseket a gyógyulás tekintetében. Míg a pszichiátria modellje a hagyományos orvos–beteg kapcsolat, a pszichoterápia jóval tágabb kapcsolatrendszerrel működik, amelyben a klinikai szakpszichológusok, a szocioterapeuták és az egészségügyi szakápolók is a rendszer egyenrangú részei.

A medicina történetét lapozva minden korban a test és lélek drámáját látjuk kibontakozni. A romlandó test és a romlatlan, gyógyító lélek küzdelmét. Noha jószerivel egyetlen halandó belső harcáról van szó, ketten, az orvos és a beteg viszik a világ színpadára e drámai konfliktust. Az orvos saját tudását és képességeit, valamint a társadalom által ráruházott szerepét és tekintélyét állítja a gyógyítás szolgálatába. Bizonyos korokban és kultúrákban a gyógyító mint természetfölötti tulajdonságokkal bíró varázsló vagy szinte mint olimposzi isten áll élet és halál uraként a beteggel szemben. Közismert, hogy a gyógyítás gondoskodó, személyes szükségletekre irányuló légköre, amelyet egy tekintélyt parancsoló, ugyanakkor emberszerető, megbízható és ha kell, minden fizikai és szellemi erejét latba vető gyógyító teremthet meg, önmagában is serkenti a beteg ideg- és immunrendszerét, elősegíti talpra állását. Hogy ez évezredek óta így működik, igazolja a modern egészségpszichológia (Molnár és Csabai, 1994; Csabai és Molnár, 1999; Sarafino, 1994).

Más korokban és más kultúrákban az orvos nem több, mint megtűrt alkalmazott vagy szolga, akinek felelőssége és szakértelme nemcsak a betegség gyógyítására, hanem az egészség megőrzésére is kiterjed. Jelenleg a fejlett nyugati világ egészségügye a gyógyításban a beteg együttműködő magatartásának, partneri kapcsolatának elnyerésére törekszik. Ebből következik, hogy szemléleti vaksághoz vezet, ha elhanyagoljuk a kapcsolati elemet, és úgy gondoljuk, hogy egyedül a szakmai tudás gyógyít. Erre a feledékenységre az orvostudomány kimagasló felfedezései, technikai felkészültsége folytán manapság igencsak hajlamosak vagyunk. 

A megismerés analogikus formája

Az alábbi gondolatok mesterségesen kettéválasztják a pszichiátria és a pszichoterápia egyébként egységet alkotó műveleti rendszerét. Külső megfigyelési pozíciót vesz fel a pszichiáter, aki technikus módjára egzaktnak mondott módszerekkel vizsgálja a beteg magatartását és élményeit. Ezzel szemben a pszichoterapeuta a páciens lelki világának feltárására törekszik, miközben együtt utazik a pácienssel annak belső világában, és asszisztál sikeres megküzdéséhez. Valójában, a külső, tárgyilagos megfigyelés és a részvétel a páciens belső valóságában egyaránt szükséges a lelki betegek hatékony terápiájához. Ezért pusztán didaktikus szempontból választom ketté e kétféle megközelítést.

Minden, a szomatikus medicina égisze alatt folytatott megismerő gyakorlat egy külső megfigyelő által végzett tárgyilagos elemzésnek tekinthető, amely mint az objektivitást zavaró tényezőt figyelmen kívül hagyja azt a tapasztalatot, hogy a megismerő önmaga befolyásolja a megismerés folyamatát. Már azzal, hogy mesterségének címerét, a fehér köpenyt, a fonendoszkópot, és egyéb, most nem részletezendő eszközöket visel, a beteg számára sajátos elvárásrendszert testesít meg az orvos, aki egyrészt, a tekintélyt, a titkok tudóját, egy kicsit a mágust, de mindenképpen az önzetlen segítség ígéretét, másrészt viszont a kiszolgáltatottságot testesíti meg. Mindez alapvetően befolyásolja magát a megfigyelést vagy, ha úgy tetszik, a beteg kikérdezését és vizsgálatát. Ilyen viszonyok révén jut ugyanis szabatosan meghatározható, vagyis egzakt adatokhoz, ami az úgynevezett elsőfokú kibernetikai rendszerek működési jellemzője. E gyógyítói gyakorlat a megismerés folyamán analógiákat használ (például citrátkör, cukorbetegség), és normatív minősítéseket tesz (például fertőző betegség, rokkantság), ami az egyén társadalmi szerepére és megítélésére nézve jól meghatározott következményekkel jár (Jaspers, 1948; Kraepelin, 1927; Kretschmer, 1936; Leonhard, 1966).

A pszichiátria – az elmebetegségek felismerésére és kezelésére szakosodott orvosi eljárások elmélete és gyakorlata – abbeli törekvésében, hogy a medicina „illedelmes gyermeke” legyen, születésétől kezdve napjainkig egzakt tudományos alapokra helyezi ismereteit. Igyekszik olyan feltételeket teremteni, amelyek keretei között objektíven megfigyelhet, elemezhet és törvényeket alkothat valamilyen tárgy vonatkozásában, legyen az a külső emberi viselkedés vagy az agy kémiai működése. Miközben ezt teszi, eltekint attól, hogy megfigyelőként maga is része a megfigyelésnek mint rendszernek, aminek folytán befolyásolja a megfigyelt “tárgy” működését – legyen az a külső emberi viselkedés vagy akár az agy kémiai működése. E lemondás árán jut ugyanis objektív és egzakt adatokhoz, mint minden elsőfokú kibernetikai rendszer (Barnes, 2001 és 2002).

További lemondáshoz, illetve egyszerűsítéshez vezet a kóros jelenségek rendszerezése, amely a normálistól eltérő viselkedést deviánsnak minősíti. E mögött a mindenkori szociális normáknak tökéletesen megfelelő egyéniség mint viszonyítási mérce tételezése rejlik. Ami ettől a mércétől eltér, az könnyen kórosnak minősülhet. Jottányit sem számítana, ha kiderülne, hogy a minősítést végző egyén sem éri el a normát, attól még címkézhet másokat, hiszen a kóros tünetek egzakt módon megfigyelhetők. Maguk a tünetek a genetikai defektus folytán az agyban mint “szerkezetben” bekövetkező működészavar termékei. Ez a szemlélet a testet és a lelket különválasztó karteziánus dogmából ered, amely minden szubjektív jelenséget szeretne visszavezetni a gépek működési elveire. Ebben kétségtelenül van ráció: kell, hogy hasonlóság legyen az alkotó agy működése és az alkotás között! A feltételezett összefüggés persze a másik irányból is szemlélhető: vajon miért készít az ember olyan berendezéseket, amelyek működési elve az agyét mímeli?

A pszichiátriai megfigyelés analógiákat használ, ezért megismerése analogikus jellegű (példa erre a szkizofrénia, amely szó szerint elmehasadást jelent, miközben tudjuk, hogy fizikai értelemben nincs szó semmiféle hasadásról). A pszichiátriai minősítés, a diagnosztika pedig a valóságban nem létező ideális normákhoz viszonyít, ezért az egzaktság és az objektivitás leple alatt normatívákat alkot, normaszegővé, deviánssá minősít, és kirekeszt (Szasz, 1963, 1974, 1978, 1988a, 1988b, 1988c, 1991 és 1994).

Thomas Szasz

Szükséges azonban, hogy a pszichiátria, mint ahogy a maga módján a jog is teszi, védje a társadalmat a normaszegő viselkedéssel szemben. Először kiszűri az abnormális viselkedést, amivel megkülönböztet és címkéz. Másodszor a pszichiátriai kezelés révén elősegíti a kiszűrt betegek visszailleszkedését a normatív társadalmi keretek közé. A megkülönböztetés ugyanakkor visszaélésre ad lehetőséget bizonyos érdekszférák, elsősorban hatalommal bíró egyének és csoportok számára. Kétféle szélsőség lehetséges. Az első a fasizmus gyakorlata, amely eugenetikai elvekre hivatkozva többek között az elmebetegek megsemmisítésével kívánta megtisztítani az európai “árja” népesség örökletes tulajdonságait. A másik az antipszichiátria, amely hamis moralizálással a “ne címkézz!” elvet a “ne tekintsd betegségnek!” szólammá torzította (Szasz, 1963).

Jelenleg a biológiai pszichiátria látványos sikereket ér el azzal, hogy egyre több gyógyszert fejleszt ki a kóros mértékű szorongás, a depresszió és a pszichózisok kezelésére (Lieberman és Tasman, 2000). Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy a nagy hatású gyógyszerek alkalmazása gépiessé, mechanikussá teheti a beteg és a gyógyító kapcsolatát, amely szinte csak a beteg gyógyszerelést elfogadó viselkedésének a kompliansznak a kialakítására és fenntartására korlátozódik. Így a pszichoterápiák másodrendű, mellőzhető gyógyító eljárásnak minősülhetnek. Jellemző példa a gyógyszerek hatásának kutatásával foglalkozó biológiai pszichiátria stratégiájára az a mód, ahogyan az emberi viselkedés morális dimenziójára is kiterjesztik illetékességüket és profitérdekeltségüket. Korábban kinek jutott volna eszébe, hogy az áruházi tolvajlások eseteiben agyi anyagcsere–rendellenességek után kutasson? És, íme, most már tudjuk, hogy a kényszeres lopás a szerotonin–anyagcsere zavarával jár, amire gyógyszer adható. Az nem lényeges, hogy az agyban még számos, a biokémia szintjét és jelenlegi tudásunkat bonyolultságban messze meghaladó, a viselkedésünket – például a szociális normák betartását – meghatározó, még csak sejtett szabályozó folyamat működik. A lényeg az, hogy a jelenkori technológia fejlettségi szintjén kimutatható legyen egy “bűnös” biokémiai folyamat, mert csak így adható el a gyógyszer. Pedig a tapasztalatok szerint aki biokémiai szinten éli az életét, az szedhet lopáshoz vezető gátlástalanságára gyógyszert, legfeljebb függővé válik tőle. És elszenvedi a mellékhatásokat is. A szabályozatlan belső késztetések problémája nem fog megoldódni, csak akkor, ha elhatározza, hogy a létezésnek erről a vegytani szintjéről el akar mozdulni emberibb létezés, például a személyiség érése irányába. Hogy ne a vegyületek uralkodjanak rajta, hanem ő uralkodjon azokon. Ez utóbbi lehetőséget pedig az önszabályozásának elősegítése folytán más lehetőségek mellett a pszichoterápia nyújthatja. Tekinthetjük a szerotoninanyagcsere–zavart örökletes eredetű kisiklásnak, de ez nem zárja ki azt, hogy hordozója sokban hozzájárulhat éretlen stresszoldó- és megküzdőstratégiáival a zavar viselkedésszintű kiütközéséhez. Kétségtelen viszont az is, hogy a szkizofréniák, a paranoid pszichózisok, a bipoláris affektív zavarok és az organikus pszichózisok kezelésére elsősorban gyógyszert kell adnunk, mert szöveti és biokémiai szinten is alapvető zavarok határozzák meg e betegségeket.

A pszichiátria gyógyító gyakorlata elsősorban kívülről bevitt tényezők – gyógyszerek és foglalkoztatási terápia keretében eszközölt szociális nyomás – alkalmazásával igyekszik elősegíteni a társadalmi visszailleszkedést. Vagyis a pszichiátriában a gyógyítás tekintélyelvű. Tehát a külső megfigyelő pozíciójából végzett objektív elemzés és normatív minősítés érvényes a pszichiátriai megismerésre és gyakorlatra, amelyek az elsőfokú kibernetikai rendszerek működési jellemzői. Mindez nem jelenti azt, hogy az évszázadokon keresztül, tébolydákat,  kényszergyógykezelést, betegjogok hiányát, embertelen körülményeket fenntartó kusztodiális (zárt) pszichiátria csak így működhet. A mai korszerű pszichiátriai osztály emberközpontú, és a kényszert csak kivételes esetekben, jogilag ellenőrzött módon és ideig alkalmazza. Terápiás rendszerének szabályozásában a kémiai kontroll (nagy hatású gyógyszeres kezelés) mellett a szociális és a lélektani kontrollnak is megfelelő szerep jut (Süle, 1980a, 1980b, 2001a, 2001b, 2002).

A megismerés dialogikus formája (másodfokú megismerés)

A pszichoterápia lényegének leírására csak az Európai Unión belül számos meghatározás van érvényben (Young, 2011). Ha a pszichoterápia egzaktságának kritériuma az objektivitás lenne, nem tekinthetnénk egzaktnak. Freud (1985, 1986) tudta, hogy amennyiben nem horgonyozza le a lélektani jelenségeket, mint külső, független megfigyelő által ellenőrizhető és rekonstruálható folyamatokat, akkor nem oszlik el a “lila köd”, amivel kortársai a pszichoanalízist illették. Ezért olyan tudományos pszichológiát szeretett volna létrehozni, amely az agyműködés ismeretén alapul. Igyekezett ennek érdekében fenntartani a külső megfigyelő pozícióját. Ezt jelképezi az analitikus helyzet is, amelyben a kezelő a beteg látókörén kívül, annak háta mögött ül. Azzal, hogy a lélektani jelenségeket tárgyiasította, remélte, hogy objektív adatokhoz juthat, de kísérlete nem sikerült. Helyette viszont olyan jelenségeket fedezett fel, amelyek nem objektíven, hanem kizárólag az általa teremtett terápiás kapcsolatban (a továbbiakban: dialógusban) léteznek; ezek a tudattalan, az áttétel, az ellenállás, a viszontáttétel és az átdolgozás (Freud, 1986; Thomä és Kächele, 1987). Amit felfedezett, a másodfokú kibernetikai rendszerek jellemzője, amelynek tagjai – az analitikus,[1] a páciens és a köztük alakuló kapcsolat – kölcsönösen függő viszonyban állnak egymással, és befolyásolják egymás megnyilvánulásait.

Sigmund Freud

Nyilvánvalóan az áttétel kapcsolati jelenség, hiszen a páciens terapeutára irányuló negatív vagy pozitív érzelmei fejeződnek ki benne, azok az érzelmek, amelyek eredetileg a páciens életének fontos szereplőire vonatkoztak, és a páciens a terápiás kapcsolatban újraéli azokat, de nem ismeri fel eredetüket (nem tudatosan olyan érzéseket és válaszokat mozgósít benne a terapeuta személyisége, mint például az apja).

Az ellenállás a páciens részéről az a nem tudatos szembeszegülés a terápiás folyamattal, amely akadályozza az önfeltárást, a mélyebb belátást, végső soron a pozitív irányú változást, így ez is kapcsolati jelenség.

A terapeuta fel nem ismert, a múltban vagy jelenlegi kapcsolataiban gyökerező érzelmei, amelyeket a páciens iránt érez, testesítik meg a viszontáttételt.

A traumás emlékek és éretlen védekezések átdolgozása szintén a terápiás kapcsolat része, az úgynevezett munkakapcsolat vagy munkaszövetség (Diamond, 1987).

Valamivel nehezebb lesz kifejteni, hogy a freudi tudattalan is kapcsolati fogalom, minthogy maga Freud szerette funkcionális elemként kezelni. Pedig benne rejlik a nevében, hogy a birtokosa nem ismerheti (akkor honnan lehet tudni, hogy létezik?). Csak rendkívüli körülmények esetén törhet a felszínre álmok, elszólások, nyelvbotlások, viccek, neurotikus vagy pszichotikus tünetek, művészi alkotások formájában. Tartalmazza az elfojtott agresszív és szexuális vágyainkat, a szociális normák szerint elfogadhatatlan impulzusainkat, öntudatlan késztetéseinket, illetve a védekezésképpen tudattalanná tett lelki sérüléseink emlékeit. Ahhoz, hogy megismerhető legyen, szükség van egy külső személyre, aki észleli a megnyilvánulásait. Mint később az anya–magzat kapcsolatanalízisnél látni fogjuk, a tudattalan története a megfoganáskor kezdődik és az anyához — sőt, az ősökhöz — köthető. A freudi tudattalan a szoros kapcsolatokban mutatkozik meg (együttműködő emberek csoportja, barátság, szerelem, terápiás kapcsolat), úgy, hogy az egyén a másik fél visszajelzéseiben ismerheti meg önmaga tudattalan működését.[2] A freudi tudattalan tehát kapcsolati fogalom, mert az emberi együttlétek tükrében tárul fel (Revenstorf, 1994).

Ehhez képest más a tartalma és a jelentése a megismerés lélektani folyamataival foglalkozó kognitív pszichológia tudattalanfogalmának, amely elsősorban a nem tudatos – tudatalatti vagy éppenséggel tudatelőttes – információfeldolgozás, -értékelés, -raktározás és -előhívás automatikus folyamatait foglalja magában, és a lélektani működések biológiailag megalapozott formáira és sajátosságaira vonatkozik (Dixon, 1981; Kihlstrom, 1993; Logan, 1989; Mesulam, 1994; Wegner és Schneider, 1989). Ezeket manapság az agy komputerjellegű működéseinek tekintik, ami az érzékeléstől kezdve a válaszig automatikusan, tudatosulás nélkül folyik le.[3]

Carl Gustav Jung

A jungi kollektív, archetípusos tudattalan az emberiség ősi közös tapasztalatát zárja magába az egyén lelkében. Ennek a tudattalannak köszönhetjük azt, hogy az ősi tudás birtokában bizonyos alapvető emberi létminőségek és kapcsolati formák előzetes ismeretével születünk meg, azaz “bennünk van” az anya, az apa, a Nap, a Hold, a Föld stb. ősképe, archetípusa. Ezeket nem kell megtanulnunk, tanulás nélkül is rájuk ismerünk tapasztalatainkban, kapcsolatainkban (Jung, 1934/1993, 1946, 1973a, 1973b, 1993a és1993b). [4]

Létezik egy új fogalom is, a szociális tudattalan (Bion, 1961 és 1967; Hopper, 2001). Átmenetet képez az egyéni és a kollektív tudattalan között. Beletartozik mindaz, ami alakítja elvárásainkat, hiedelemrendszerünket, magatartásunkat, anélkül, hogy tudatosulna (már Marx is megmondta, hogy az emberek teszik, de nem tudják).[5]

A tudattalan minőségének új megfogalmazására ad lehetőséget az anya–magzat kapcsolat Hidas–Raffai-féle analízise (Hidas, Raffai, Vollner, 2002). Olyan tudattalanfogalmat dolgoz ki, amely lényege szerint kapcsolati: az anya és a magzat közösen birtokolják, és maga a kapcsolat teremti meg a tudattalan folyamatok tudatossá válásának a feltételeit. Nincs tehát átjárhatatlan határ tudatos és tudattalan között, hanem finom átmenetet képeznek. Nem az őselfojtás, nem az elfogadhatatlan szexuális (freudi szóhasználattal: libidinális) és agresszív impulzusok alkotják a tartalmait – mint a freudi tudattalan esetén –, hanem a fokozatos öntudatra ébredés kapcsolati mozzanatai. A magzat fokozatos öntudatra ébredését az anya tudattalan, majd egyre inkább tudatos visszatükrözése segíti elő, ahogyan érzelmi kapcsolatba lép a gyermekével. Ez az elképzelés megmutatja a tudattalan és a tudatos fejlődésének és átalakulásának a dinamikáját úgy, ahogyan azt a legszorosabb emberi kapcsolat vezérli.[6] Azért is új ez a tudattalanfogalom, mert azt érzékelteti, hogy a tudattalan és a tudatos közötti átmenetet, a valamivé, valakivé válást nem lehet kiragadni a kapcsolatok fejlődésének közös biológiai–pszichológiai történetéből. A tudattalanból tudatossá válás történetileg azonos az én és a te (szubjektum és objektum, egyén és külvilág), valamint a test és a lélek elkülönülésével, kiválásával abból a közös egységből, amelyet az anya–magzat kapcsolat mátrixa alkot. Hiszen az én számára a másik ugyanúgy, ahogyan a lélek számára a test a fokozatosan megismerhető tudattalan. Ezek a gondolatok óhatatlanul oda vezetnek, hogy a tudatot is az emberi interakciók termékének tekintsük, mint tette ezt a Vigotszkij–iskola (Vigotszkij, 1971). Mindenesetre a tudattalan és a tudatos közös mátrixelmélete véleményem szerint forradalmian új elmélet, a freudi tudattalan felfedezésével egyenértékű!

Következzen mindezek után a kétszemélyes vagy másképpen egyéni pszichoterápia rendszerelvű meghatározása.[7] A pszichoterápia emberi kapcsolatban, kölcsönös megállapodás alapján, előre lefektetett szabályok betartásával (önkéntesség, keretek, cél és módszer egysége) folytatott gyógyító gyakorlat. Célja a beteg szenvedésének megszüntetése oly módon, hogy a terápiát végző szakember (a továbbiakban: terapeuta) speciális lélektani módszerekkel rávezeti  betegét a hatékonyabb önmegfigyelés és önszabályozás elsajátítására.

A kezelés dialógusokban, párbeszédes formában zajlik. Középpontjában a páciens önmagáról és kapcsolatairól kialakított képe, valamint érzelmi–viselkedéses válaszai, azaz önmegfigyelési és önszabályozási képességei állnak. A páciens fokról fokra látja be, hogy amikor az érzelmi feszültség keltette testi tüneteiről beszél, azok nem okai, hanem következményei valamilyen belső diszharmóniának, amely érzelmei és kapcsolatai között feszül. Az is a fokozatos belátás  hozadéka, hogy kapcsolatainak bemutatásával nem tényeket közöl, hanem saját érzelmeitől befolyásoltan, szubjektív módon értelmez. Az, amikor kizárólag csak másokat okol, vagy csak önmagát vádolja balsorsáért, nem tekinthető ténynek, hanem érzelmileg elfogult értelmezésnek. Mihelyt képessé válik sokoldalún megvizsgálni helyzetét, életét, lassan eljut kapcsolatai tárgyilagos szemléletéhez. Eközben képessé válik arra, hogy saját magatartását a környezettel való viszonyában elemezze, pontosabban megfigyelhesse. A felszínre került magatartásbeli viszonyulások tudatosítása, valamint a feltárt értelmezések újraértelmezése a másodfokú megismerés. A másodfokú megismerés tehát a megismerő szubjektum megismerése, amely mélyreható önismerethez vezet, és ennek a gyakorlatra való váltása révén érhető el a terápiás cél.[8]

Maga a terapeuta is a dialógus része, ezért önmagát is meg kell figyelnie. Egyrészt azért, hogy felismerje a páciensre gyakorolt hatását, másrészt avégett, hogy megtalálja a páciens reá vetített nem tudatos érzelmeinek és igényeinek a forrását. [9] Az ilyen megnyilatkozásokat áttételnek nevezzük, amely a páciens alapvető érzelmi–kapcsolati mintázatát ismétli meg a terápiás helyzetben. Ugyanakkor a terapeutának tudnia kell, hogy a beavatkozás során az ő viszonyulása és értelmezése is változik, ami a másodfokú kibernetikai rendszerekre jellemző működési forma. Következésképpen a terapeuta önmegfigyelő és önszabályozó tevékenysége, valamint változása a páciens számára egyfajta beépíthető, elsajátítható magatartásforma szerepét tölti be a terápiás folyamatban. Sokszor megfigyelhettem, ahogyan kiütköznek egy–egy páciens magatartásában terapeutájának külső viselkedésbeli megnyilvánulásai, mint amilyen a modoros hanghordozás.  Engem is utánoztak a pácienseim, de szinte kivétel nélkül csak azok, akik szenvedésük megszüntetése érdekében lélektani erőfeszítésre nem voltak képesek, ehelyett úgy érezhették, elég csak a felületes jeleket másolni, miközben passzív csodavárásra rendezkednek be.[10]

Összességében a pszichoterápia nem tekintélyelvű, hanem demokratikus, mivel partneri viszonyt igyekszik kialakítani a gyógyításban. Külső szociális presszióval járó (gyógykezelés, műtét, életmód–változtatás) normatív minősítés helyett a páciens belső szükségleteit állítja a terápia központjába, s ezzel erősíti elkötelezettségét a változás iránt. Így nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé hat (Weiner,1986).

Vajon csorbát szenved-e a pszichoterápia egzaktsága azzal, hogy lemond a külső, objektív megfigyelő és a beavatkozó pozíciójáról, és helyette belevonódik egy bonyolult, kölcsönösen – nem kívülről, hanem belülről – szabályozott kapcsolati rendszerbe?

Ha mármost egymás mellé helyezzük a pszichiátriát és a pszichoterápiát, megérthetjük, hogy mindkét működésre szükségünk van. Nem feltétlenül ellentmondóak, sokkal inkább kiegészítik egymást, amennyiben megtaláljuk a módját, hogy egyszerre tudjunk a külső megfigyelő pozíciójából tárgyilagosan elemezni és ugyanakkor belehelyezkedni a páciens érzelmi világába és a terápiás kapcsolatba. Egyrészt, a pszichiáter is képes elfogadó, nyugodt, megértő bizalmi légkört teremteni és ugyanakkor megfigyelni betegét, hogy lehetőleg pontos adatokat szerezzen annak magatartásáról és élményeiről. Másrészt, a pszichoterápiát végző szakember szabadon lebegő figyelme garantálja a külső megfigyelői működést, amely az én–pszichológia monitorozó én–működésének felel meg, miközben élményátélő én–működésével együtt halad a pácienssel belső világának feltárásában (Hartmann, 1939/1958; Hartmann, Kris, Loewenstein, 1946; Fromm, 1977 és 1998).[11]

[1]   A freudi megfogalmazások nemcsak a pszichoanalízisre, hanem a mélylélektani megközelítésű pszichoterápiákra általánosan érvényesek.

[2]   A tudattalan mindennapi viselkedésünkben is tetten érhető, így például olyan esetekben, amikor índítékaink nekünk nem, hanem a minket ismerő személyek számára világosak.

[3]   Minden figyelmi erőfeszítést nem igénylő rutin feladatot így végzünk.

[4]   A jungi tudattalan egyik ősképe, a minden férfiban élő ideális nő, az anima, amely tudattalan szinten meghatározhatja a párválasztást, olyannyira, hogy jó anyakép esetén a házastárs külcsínben és lelki alkatát illetően is hasonlíthat a férfi édesanyjára.

[5]   Pszichoterápiás rendszerelvek szerint működő osztályokon megfigyelhető jelenség, hogy a személyzeti megbeszélés érzelmi dinamikája, sőt, még a tartalma is, anélkül, hogy erről szóbeli mközlés történne, megjelenhet a betegekkel folytatott nagycsoporton.

[6]  Olyan jelenség illusztrálja ezt, mint az anya és a magzat között kialauló kölcsönös „telepátiás” kommunikáció, például a szülés előtt farfekvéses helyzetben az anya által szavak nélkül közvetített megnyugtató, biztató érzelmi üzenet a magzat megfordulását eredményezte, amivel jelezte, hogy felkészült a megszületésre (Hidas, Raffai, Vollner, 2002).

[7]   A csoportpszichoterápiákban az itt leírtakon kívül sok más hatás is érvényesül, lásd: Szőnyi, 2005.

[8]  Valószínűleg ez a megfejtése Ady Endre híres „látva lássanak” sorának: úgy lássanak, ahogyan én látom magam; és ez legyen azonos azzal, ahogyan ők látnak engem.

[9]   A pszichoterápia szoros emberközi kapcsolat, így szabályszerű, hogy a páciens bensőséges érzelmei belevetülnek.

[10]   Később fogok szólni a narcisztikus személyiségekről, akikre ez a fajta magatartás jellemző.

[11]  Sohasem felejtem el azt az éjszakát, amikor a mentő az országhatárról egy korábban már kezelt szkizofrén férfi beteget hozott, aki gombászni indult az erdőbe, de eltévedt, és a szomszédos határőrök bekísérték a határállomásra. Ott faggatóra fogták, amit a páciens nem vett jó néven és menekülni kezdett. Lévén körülbelül 120 kg, nagyon körülményesen tudták csak elfogni. A beteg lekötözve, megbilincselve, égési sérülésekkel (!) érkezett meg az osztályra. Kértem a rendőröket, akik kísérték, hogy oldozzák fel. Bár óva intettek ettől, ragaszkodtam hozzá. Nem féltem a betegtől, együtt éreztem vele. A hatalmas ember leült a folyosón egy padra, én mellé ültem, és amennyire képes voltam felérni, átfogtam a vállát, amely rázkódni kezdett a megalázottság miatti zokogástól.