A 70-es évek eleje szerencsés időszak volt a pályakezdő pszichiáter számára, mivel a hatalom elnézőbb volt a nyugati társadalomlélektani eszmék beáramlásával szemben, mint korábban. Ennek hatására megmozdult a pszichiátriai szakma. Valóságos információrobbanás következett be. Rengeteg szociálpszichológiai és szociálpszichiátriai tárgyú cikket olvastam. Nem a pszichiátria hivatalos lapjának számító Ideggyógyászati Szemlében, hanem a szakmai értelemben szamizdatnak számító Alkohológia című folyóiratban. A pszichiátria függetlenedni akart az ideggyógyászattól, ám berkein belül új törésvonal keletkezett, mivel önállóságra törekedett a pszichoterápia is. Ennek jegyében szervezték a pszichoterápiás hétvégeket. Újra hallatta hangját a pszichoanalízis híres budapesti iskolája. Egyre gyorsuló tempóban haladt a pszichoterápiás módszerek képzése, egyelőre hivatalos elismerés nélkül. Egy–egy vezető szakember már külföldi kongresszusra vagy tanulmányútra mehetett. Mintha a 60-as évek nyugati társadalmi–politikai forrongásának utórezgései érték volna el a magyar kulturális szférát, olyan volt a pezsgés, a sokféle kezdeményezés.

A hagyományos neurológiai szemléleten és német betegségtani rendszeren alapuló pszichiátria képviselői féltek befolyásuk elvesztésétől, mivel úgy vélték, hogy hatalmuk meggyengül a “nagy testvér”, az ideggyógyászat kiválásával. Kapóra jött az idegrendszeri anyagcsere- és gyógyszerkutatások látványos sikere, amely évtizedekre lecövekelte a hagyományos pszichiátria gondolkodásmódját a biológia térfelén. Ennek következtében a másik oldalra került mindaz, ami társas és lelki, azaz szocio- és pszicho- előtaggal kezdődött. Ádáz küzdelem indult meg a két fél között, amely napjainkban is tart. Rá voltunk kényszerülve a színvallásra, nem lehettünk semlegesek. Vagy ez, vagy az. Én például hiába gyógyszereltem a legmodernebb elvek szerint, csak azért, mert pszichoterápiás képzésre jártam, és ezt nem csak afféle divatos időtöltésnek tekintettem, hanem a napi munkámban is hasznosítottam, egyből antipszichiáterré váltam a biológiai pszichiáter kollégák szemében. Ez a bélyeg akkor azt jelentette, hogy Thomas Szasz, az USA-ban élő magyar származású pszichiáter 1961-ben kiadott, Az elmebetegség mítosza című könyvének a hatása alá kerülve tagadom az elmebetegség létezését, és pusztán szociális címkének tartom azt (Szasz, 1974). Pedig Szasz azt mondta, hogy nem az elme beteg, hanem az agy, és ezzel igen modern felfogást képviselt. Amikor a 70-es évek végén nálunk is megjelent Jankowski Pszichiátria és humánum című műve (Jankowski, 1979), Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye, majd a 80-as években Bakonyi Péter Téboly, terápia, stigma című szociográfiai tanulmánya a magyar elmeügy helyzetéről (Bakonyi, 1983), a biológiai tábor riadót fújt. Emlékszem azokra a pszichiáter főorvosokra, akik mondvacsinált politikai ürüggyel be akarták tiltatni mindegyiket.

Ekkor már nagyon elégedetlen voltam a fárasztó rutinnal, azzal, hogy a társadalom által kirekesztett, zavart viselkedésű embereket elzárva tartsam, amíg a kezelés hatására meg nem nyugszanak, és haza nem mehetnek. Elfásultam, elfáradtam, úgy éreztem, hogy értelmetlen, amit csinálok. Feltettem magamnak a kérdést: „Miért nem csinálod azt, amit tudsz és szeretsz?” Kikapcsolódást jelentett, hogy sokat beszélgettem pszichotikus betegekkel. Megpróbáltam követni őket az elveszett világukról küldött tudósításaik bábeli zűrzavarában. Mintha két, egymás nyelvét nem értő ember társalgott volna. Mi segíthetné elő jobb megértésemet? Már elméleti szinten ismertem a Palo Alto-i kommunikációelméleti iskola és az ericksoni pszichoterápia módszereit, de senkit sem láttam, aki azokat alkalmazná a környezetemben. Ekkor, 1985-ben történt terápiás ténykedésem egyik fordulata.

Egy 25 éves, csinos nőt szállított be a mentő ügyeleti időben, mivel három napja nem étkezett, nem beszélt, és majdnem mozdulatlanul feküdt. Férje nem tudta elképzelni, mi válthatta ki ezt az állapotot. A páciens tekintetében kifejezett rémület ült, de nem nézett senkire, mintha ott sem lett volna. Mindenki tudja, hogy mit csinál ilyenkor egy pszichiáter. Egy pillanat alatt átfut rajta a gondolat, hogy a beteg három napja alig ivott folyadékot, tehát kiszáradt. Infúziót kell neki adni. Viszont annyira szorong, hogy feltehetően nem fog együttműködni. Így a gyógyszert sem fogja lenyelni, hogy megnyugodjon. Marad tehát a nagy dózisú nyugtató injekció, amely elaltatja, és akkor már adható infúzió is.

Eddig tart a gondolkodásra szánt pillanat, és ezután a kolléga aggódása cselekvésbe fordul. Szorongása folytán megmunkálandó tárgyként kezeli a beteget, aki/ami az ő gyógyító akaratának kell, hogy engedelmeskedjen. A helyzet emlékeztet a műtők hangulatára, ahol a beteget elaltatott, személyiségétől megfosztott, öntudatlan testként kezelik – hogy mennyire nincs így, klinikai kutatások bizonyítják –, akin vagy amin elvégezhetők a szükséges beavatkozások anélkül, hogy tekintettel kellene lenni egyéni megnyilvánulásaira, gyermeki félelmeire, kívánságaira. Ha ellenáll a beavatkozásnak, az a betegség jelének tekinthető, és az orvos hatalmánál fogva erővel is rákényszerítheti, hogy elfogadja azt. Fel sem merül, hogy a páciens jelen pillanatban talán ettől tart a legjobban, és az erőszakos viselkedés beválthatja rettegését. Hogyan fogja a személyzet megnyerni a kezelésnek, ha ezt műveli vele? Egyébként, ha a beteg felébred, valószínűleg továbbra is visszautasítja az evést, az ivást és a gyógyszer bevételét. Mindenki tudja, hogy ez fizikai állapotának a leromlásához, fertőzéshez, akár tüdőgyulladáshoz is vezethet, ami szükségtelenül megnyújtja a gyógyulás idejét (Aronson, 1975).

Szóval, egy kicsit tovább gondolkodtam, mint rendszerint, és eszembe jutott, hogy valamilyen módon kapcsolatba léphetnék vele. Ha úgy kezdem, hogy “Miért nem beszél?” – nem valószínű, hogy válaszolna, mivel otthon sem reagált erre. Vagyis, nem kívülről, hanem belülről kell kezdeményeznem a kapcsolatot. Úgy kell tennem, mint aki tudja, érti, hogy mit akar közölni a némasággal. El kell fogadnom, hogy ilyen állapotban van, és azt is, oka lehet annak, hogy ebbe az állapotba került.

Ezért így szóltam hozzá: “Megértem, hogy nem akar beszélni. Én is sokszor voltam olyan helyzetben, amikor egyetlen szót sem volt kedvem mondani. Ha tehát nem óhajt beszélni, nem kell erőltetnie, meg fogom érteni a tekintetéből, amit közölni akar velem. Semmit sem kell készakarva megtennie. Nem muszáj ennie túl sokat, mivel a torka kiszáradt a szorongás miatt. Viszont nem kell annyira szorongania sem, hiszen a hiba, amit elkövetett, biztosan nem olyan súlyos, hogy emiatt bűnösnek kelljen éreznie magát.” Ebben a pillanatban a páciens beszélni kezdett bűnösségi téveszméiről, hogy mennyire rossz anyának tartja magát, aki nem törődik újszülött kislányával, és arról, hogy azért hoztak ide, mert elítélik, és elevenen elégetik. Ezután bevette a gyógyszert, és ivott rá folyadékot. Szorongásai újra és újra fellángoltak, viszont a kezelést rábeszélésre elfogadta. Fokozatosan megfelelő légkörű terápiás kapcsolat alakult ki, ami rendkívül fontos a paranoid szkizofrén betegek kezelésében (Vas, 1987).

Ami történt, az nem a szkizofrén pszichózis gyógyítása, mert ahhoz gyógyszerek szükségesek, hanem a beteg együttműködésének és a terápiás kapcsolatnak a megteremtése. Az így kialakított kapcsolat viszont segíti a pszichotikus elveszettség, a páni félelem oldását. Ez mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy a páciens én–működései megerősödjenek, és megküzdhessen a betegséggel. Elméleti következtetés levonására ugyanakkor alkalmasnak mutatkozott az eset. Megértettem, hogy egy hallucináló szkizofrén a pszichózis módosult tudatállapotában sokkal mélyebb transzban van, mint ami egy hipnózis során elérhető. Ezért a terapeuta csak úgy „találkozhat vele”, ha maga is hipnotikus regresszióba süllyed, mintegy kezet nyújtva a pszichotikus páciensnek, hogy a patológiás regresszió „kútjából” kihúzza. Egyfajta hidraulikus ellenmozgás indul be, azzal ugyanis, hogy a terapeuta regresszióba süllyed, a pszichotikus egyén az éber állapot irányába indul el, és jó esetben találkoznak.[1]

Azt hiszem, ismerős az a helyzet, amikor a magasztos eszmékkel is a sárban köt ki az ember és csak hablatyol össze–vissza. Elméleteket nem nehéz kitalálni, de azokat alkalmazni…

[1]   A jelenséget „ellen–transznak” neveztem el: Vas, 1993c.