Harag-löveg 

vére lobban,

átkozódik

csecsszopóban.

Felrobbantott

tekintetek                       

kráterében

hátha mégis

anyám nevet.

S néha én is

felnevetek,

mint a tankok.

Menekülök.

Agy-pöfeteg

tikkad, éhe

álom-katlan.

Bűn-guzsaly sző

szó-szögeket

kín leplére,

számolatlan.

Apám foszló

mérnök-álom.

Hála, zokszó,

nagy-kurjantó

palóc kedve

vonta, csente

származásom

peckesebbre.

Dallam-emlőd

illanó, lágy

cupp-muzsika,

szűz adomány.

Ámbrád, anyám,

itató vágy,

keserédes,

mint a dohány.

Jó-rossz ötvöz,

átok éget,

nem sajog.

Mégis, ahogy

szó-tömlöchöz

csillag ragyog

messzeséget,

szabad vagyok.

  Miskolc, Csanyik-völgy

Elhatározásom óta, hogy kritikus szemmel újraolvasom a “Gondolatok a pszichoterápiáról” kéziratát, egyre nehezebben tudom magamban tartani azt a sok emléket és érzést, amelyek ki akarnak törni elme-kalickájukból, és úgy érzem, hogy meg kell írnom a magam történetét. Nem olyan formában, mint a hivatalos szakmai önéletrajzok. Egészen másként látom a pályafutásomat, mint mondjuk 10–15 évvel ezelőtt, amikor csak a sikerek érdekeltek. Minthogy egyre inkább sorsommá válik a hivatásom, évről évre nő bennem a kudarcok, a hibák és a vétkek miatti lelkifurdalás. Szeretnék mérleget készíteni, megérteni, hogy mit miért tettem, és jóvátenni, amit lehet. 1969-től 1990-ig dolgoztam hagyományos zárt elmeosztályon. Amikor erőfeszítéseim eredményeképpen 1990-ben a csanyik-völgyi pszichoterápiás osztályra, olyan helyre kerültem, ahol nem akaratuk és beleegyezésük ellenére, hanem saját kérésükre történhetett minden pszichés beteg kezelése, azt vártam, hogy végre megszabadulok a húsz év lelkiismereti terhétől. Nappal sikerült, de álmaimban mégis hosszú évtizedekig kísért a régi osztály, a régi beidegződések, az erőszak kultúrája, amelynek cselekvő szenvedője voltam. Minden szégyenkezés ellenére vállalni kívánom a múltat, de olyan jelenben és jövőben szeretném a szakmai munkámat végezni, amely a pszichés betegek gyógyításában a személyiség kölcsönös tiszteletén, a bizalmon, a korrekt együttműködésen és a felebaráti szereteten alapul.   

*

Apám, a lakatos mester 1937-ben Mátraverebélyből Pestre, onnan Miskolcra gyalogolt. Itt talált munkát. Lövegeket próbált ki a Csanyik–völgyben, ahol én is dolgoztam. Anyám Kálban született. Szülei dohánytermesztéssel foglalkoztak. Hiába vágott az esze, nem tanulhatott tovább, így cselédlány lett. Egyik gazdája bevitte a gyárba dolgozni. Ott ismerkedett meg apámmal. A Majláth grófok kúriája melletti piciny vadászházban születtem 1944. december 3-án, pontosan azon a napon, amikor Diósgyőrt is feldúlta a II. Világháború. Furcsa, de könnyen lehet, hogy a mindent eldöntő hatás éppen akkor ért. Katonák törtek be hozzánk. Lefoglalták a házat, és vitték az éléskamrából, ami a kezükbe akadt. Teli tojásos tálat ragadott meg az egyik. Törékeny apai nagyanyám utánakapott, hogy azt ne, mert kell az újszülöttnek. Falhoz állították őket és géppisztolyt fogtak az enyéimre. Először közeli ismerősökhöz, majd nagybátyámékhoz menekültünk. Államfőnek kijáró ágyútűz dörgött a fejünk felett.

Apám fiatalon

Sokszor eltűnődöm betegeim történetei hallatán, hogy egy-egy korai traumás élmény, amelytől feltétlenül romboló hatást várunk, lehet, hogy nem egyoldalúan, hanem kettősen hat. Egyszerre romboló és építő módon épül be a személyiségbe azáltal, hogy sorskönyv formájában rögzül, és sorsformáló tényezővé lép elő. Ez egyben az ártó behatás, a trauma romboló energiáinak részbeni sikeres hasznosítását és leküzdését is jelenti (Herman, 2003). Lehet, hogy abban a sokkoló helyzetben belém rögzült egy sajátos magatartási minta. Eszerint, ha a számomra fontos mások veszélyben vannak, fel kell hívnom magamra a figyelmet, el kell érnem, hogy én legyek a főszereplő, még ha ez rám nézve veszélyes is. Mivel ez volt születésem pillanatában a legsikeresebb túlélő mechanizmus, így máskor is a veszély elhárítását fogja eredményezni.

Anyám lánykorában

Anyámnak az izgalmaktól elapadt a teje. A Csanyik–völgyi erdész családjától vettek tehéntejet (már megint a Csanyik!). Tejtestvérem évtizedekkel később újságíróként interjúvolt meg. Nem tudom, miért, testvérem nem született. Egymagam is sok voltam a szüleimnek? Apámnak jó ideig eltartott, amíg eldöntötte, hogy marad-e az előző házasságában, ahol nem lett gyermeke, vagy hozzánk költözik. Nem tudom, gondoltam-e vagy sem, ha neki nem kellek, inkább kilépek az életből; mindenesetre három éves koromban egyszerre két fertőző betegséget szereztem be, skatlátot és kanyarót. Anyám drámai előadása szerint két hétig volt 41 fokos lázam, ám a körorvos otthon kezelt. Már agonizáltam, amikor egy híres gyermekorvos jóvoltából kórházba kerültem. Ekkor egyfajta vérszerződés történt apám és köztem: az ő vérét kaptam a Penicillin mellett és meggyógyultam. Ettől kezdve számára nem volt kérdés, hogy hol van a családja. Serdülőkori lázadásaimban azonban megjelent az apa nélküli első három év hiánya, amely évtizedekig a tekintélyhelyzetben lévő férfiak elleni agresszióra késztetett, anélkül, hogy felismertem volna dühödt magatartásom gyökereit. Excentrikus viselkedésem ellenére nagy érték voltam szüleimnek, mindazt belém képzelték, amit ők nem érhettek el. Ezt igyekeztem meghálálni. Alig voltam három éves, amikor a Hold keletkezésének akkor divatos elméletét úgy fújtam, mint a vízfolyás. Gyermekkoromban számtalanszor hallottam megmenekülésem történetét. Mintha a születésem utáni pillanat megismétlődött volna. Voltak benne gonosz szereplők, a katonák és a lelkiismeretlen háziorvos, és csodálatra méltó emberek, a nagyanyám és a híres gyermekgyógyász. Lehet, hogy a gyógyulásomkor határoztam el: orvos leszek, és majd megmutatom ennek a “lelkiismeretlen embernek”, hogy én különb vagyok nála? Nem lettem különb, noha csodára és csodálatra vágytam.

2 évesen

Egyéniségemet olyan vonások tarkították, mint a zárkózottság, az érzékenység, a szereplési vágy és az ellentmondásos, ambivalens viszonyulás a tekintélyekhez a tökéletesen jó és a tökéletesen gonosz orvos mintája nyomán. Nagyon sértődékeny, érzékeny voltam, begubóztam fantáziavilágomba, és mindenkivel együtt éreztem, akiről úgy véltem, hogy hasonlóan szenved, mint én. Különös barátságok szövődtek ebből. Vasgyárban, négy bérház által körülzárt udvaron, együtt növekedtem egy szellemileg visszamaradt fiúval, akivel még egyetemi éveimben is tartott a barátság. Nyilván szükségem volt az ő csodálatára is, de más is motiválhatott ebben a kapcsolatban, amit anyám észrevett, mert amikor végzéskor kijelentettem, hogy pszichiáter leszek, először megbotránkozva ellenezte, hogy az ő fiából nem lesz bolondorvos, de aztán beletörődve hozzáfűzte: “Hiszen te mindig a hülyéket ajnároztad.” Hivatásválasztásomnak más előzménye is volt.

6 éves koromban minden zenévé változott körülöttem. A kis néprádióból szájtátva hallgattam egy előadást Debussy Felhők című noktürnjéről, az akkor ott elhangzott zene pedig bement a fülemen, és azóta is ott van minden hangja. Zenész szerettem volna lenni. Apám azt mondta, hogy becsületes kenyérkereső foglalkozást kell választanom, és elektromérnököt óhajtott belőlem faragni. Így lettem orvos.

A tekintélyekhez – gyermekkori megmentőm példája nyomán – az abszolút jó iránti tudattalan vágy vonzott. Mondanom sem kell, hogy igen kevesen feleltek meg ennek a mércének, ami belőlem gyermeki dühöt és agresszív magatartást hívott elő. Sok embert méltatlanul megbántottam, amíg megtanultam szabályozni magamat. Volt azonban néhány bölcs pedagógus, akik elnéző atyai mosollyal viseltettek irányomban. Ők nem akartak megfelelni annak az elvárásomnak, hogy csodálhassam őket, kisugárzásuk hatása mégis egyre erősödik bennem. Ilyen volt Bözsi néném, aki kiskoromban szüleim tiltása ellenére imádkozni tanított; egyébként pedig az egyetlen volt, aki partnernek tekintett. És ilyen volt zenetanárom, Reményi János, a Magyar Rádió Gyermekkórusának későbbi hírneves karnagya, aki sajnálatosan fiatalon hunyt el. Tőle a szeretetet vettem át – nemcsak a zenéét, hanem az emberekét is. Nekem is olyan alapvető narcisztikus igényeim voltak, mint amilyenekről Heinz Kohut, a híres cseh származású amerikai analitikus ír. [1] Hiszen minden kisgyermek vágyik arra, hogy csodálják, mint okos, ügyes és szép gyermeket, valamint arra is, hogy a szüleit csodálhassa, mint mindenható, jóságos, okos és tökéletes lényeket, végül, mindezek mellett még egyenrangú is szeretne velük lenni (Kohut és Wolff, 1978).

10 évesen

Környezetemben mindenki hirtelen indulataimról és mozdulataimról ismer. Anyám ilyen. Heveny stressz esetén még ma is hajlamos vagyok szorongásomat dramatizált jelenet formájában kisütni (talán az újszülött-kori menekülés bevésett emléke éled újjá). Sokszor már sikerül ezeket a helyzeteket kontrollálnom. Családom tagjai szeleburdi mozdulataim miatt szoktak korholni, mivel a berendezési tárgyak épségét veszélyeztetem, még ha a földtől tíz centire el is kapom őket. Ahogy öregszem, ez egyre romlani fog, és a földtől már csak két centire fogom elkapni – válaszolom újabban az elmarasztaló megjegyzésekre.

Egyéniségem másik tengelye a szereplési vágy. Gyerekkorom óta, ha csak lehetett, igyekeztem felhívni magamra a figyelmet. Négy évesen arról tartottam lelkesült felvilágosítást az udvar legkisebb kölykeinek, hogyan kell a kezemben tartott villanykörtét valakinek a fején összetörni. Egy totyogóra hatottak leginkább izzó tanításaim, mert kivette a kezemből, és az én fejemet választotta céltáblának. Nem akarom mind felsorolni azokat az eseményeket, amelyek valószínűleg sorsfordító hatással bírtak, de nem tudok ellenállni annak, hogy el ne mondjam, hogyan reagáltam arra, amikor megválasztottak az egyetemen évfolyamtitkárnak.

Humoromról és különc viselkedésemről már ismert voltam, ezért el nem tudom képzelni, hogyan eshetett énrám az évfolyam választása, hacsak nem burkolt lázadásként az egyetem politikai vezetői ellen. Lehet, hogy nem tudatosan akkor is védtem egy közösséget? Amikor felolvasták a szavazás végeredményét, szorongani kezdtem, és szokásom szerint a szomorú bohóc szerepét öltöttem magamra (a mai ember ezen már nem röhög, mert tudja, hogy korunkban ő az akciófilmek ártatlan áldozata, akit rögtön az első percben lelőnek). Azt mondtam, nagyon köszönöm a bizalmat, de meg kell beszélnem a kezelőorvosommal (óriási röhögés, holott én a nyombélfekélyem miatt aggódtam). Az évfolyamfelelős oktató menteni igyekezett a helyzetet, és javasolta, hogy az új vezetőség dolgozzon ki olyan akciókat, amelyek felkarolják az elsős hallgatókat. Mély hallgatás. Ismét elhangzott a felszólítás. Síri csönd. Ekkor megint belém bújt a kisördög. Lelkesedést mímelve kijelentettem, hogy szervezzünk az elsőéveseknek kémiaversenyt, ahol a nyertes megkapja a “Kiváló Csapadék” jelvényt. A teremben dülledtek a szemek, de nevetni senki sem mert. Közben az egyik patrónusunk sietve távozott a pártbizottságra. Ezután csoda, hogy fél óra múlva már nem voltam évfolyamtitkár? Ő már nem hallhatta, amint a politikai megbízatásommal járó erkölcsi felelősség tudatalattijában elsütöttem legújabb faviccemet az évfolyam üdvrivalgása közepette (Két hasnyálmirigy – latinul: pancreas – kártyázik. Az egyik szemmel láthatóan csal, így a másik rákiált: Pankre-ász! Mire az első félénken: Nincsen, csak tízesem.). Szóval, így viselkedtem a férfi tekintélyekkel: vagy kétségbeesett dühvel nekik rontottam, vagy hülyét csináltam belőlük – és magamból. Azt hiszem, érzékelhetők az újszülött korban és a három évesen megéltek érzelmi–viselkedési koreográfiái.

Anyám azon volt, hogy különlegességtudatot tápláljon belém. Mindazt szerette volna általam elérni, ami neki nem sikerült: zenét, matematikát, csillagászatot tanulni. Szellemi teljesítményeim irigységet váltottak ki, és ezt nem lehetett a különlegességtudattal ellensúlyozni, hacsak nem akartam ellenszenves, stréber könyvmoly lenni. Ez szabta rám a bohócszerepet. Jókora adag tekintély elleni lázadás is megnyilvánult abban, ahogy kimutattam eredetiségemet – például expresszionista vagy szürrealista stílusban megírt magyardolgozataimban és faliújságcikkeimben –, ami egyben diáktársaim felé tett gesztusként is szolgált, a tanárok sikeres bosszantása folytán. Teljesítményeimnek az elutasítástól való félelem miatt olyan színezetet adtam, ami lerontotta értéküket, nevetségessé tette őket. A középiskolai önképzőkör vezető tanára valakinek egyszer azt mondta rólam, látszik, hogy a vasgyárból jöttem, mert megtanultam a szüleimtől, hogy mindenért kétszeresen meg kell dolgozni. Ugyanakkor nem voltam eléggé állhatatos a kapcsolati tőke előnyeinek megszerzésében, nem is törekedtem vezető pozícióra. Volt ebben persze sértődöttség és leértékelés is. A különlegesség különcséggé ecetesedett. Ez a szerep a középkorban a bohócoké és udvari bolondoké volt. Nem csoda, hogy előkészítette pszichiáteri hivatásomat.

[1]  A tiszteletre és a szeretetre méltóság értelmében vett igényekről van szó.