Mint ahogy gyakran magam is úgy éreztem, hogy Harlequin–maszk mögé kell rejtenem értékeimet, az egyetemi demonstrációk elmebetegeiben is rejtett értékeket sejtettem. Különc viselkedésük egyszerű álcának látszott, amely mögött szellemi és kulturális kincsek lappanganak. A megalázottság illata lengte körül őket, mint a középkori szenteket. Ebben az időben faltam a Dosztojevszkij és a Franz Kafka műveket. A kezdeti tisztelettel vegyes csodálat irántuk mindvégig megmaradt bennem. Még az olyan események sem tudták lerombolni, mint fonákjára fordult társalgásom egy paranoid szkizofrén beteggel. Megkérdeztem, hogy hall-e hangokat. Amikor bólintott, érdeklődtem, hogy kinek a hangját. Mondta, hogy az Úristenét. Mit mond? – kérdeztem. ...