Jay Haley (1967) és Jeffrey Zeig (1985) számos elemzésben mutatott rá, hogy a 20. századi pszichoterápia és hipnózis személyközi kommunikációs irányzatának az atyja Milton H. Erickson. Az ő nevéhez fűződik a „hipnoterápia formális transz nélkül” alkalmazása pszichoterápiás közegben.

Milton H. Erickson

Betegei többségénél nem végzett formális hipnózisindukciót, helyette paradoxonokkal és meglepetést tartalmazó kommunikációval gyakorolt terápiás hatást. Lényegében olyan típusú szuggesztiókkal dolgozott, amelyek a páciens kommunikációs stílusához és tudattalan szükségleteihez messzemenően illeszkedő műveleteket foglaltak magukban annak érdekében – és ez jelenti a „hipnotikus” elemet – hogy a páciens tudattalan erőforrásait és megoldási készségeit felszínre hozza. A hagyományos hipnózis a passzív befogadónak tekinett páciensbe „kívülről viszi be” a változásért felelős szuggesztiókat. Ezzel szemben Erickson a kliens belső világát szólaltatja meg, és ennek folytán ér el viselkedésváltozást, vagyis „belülről kifelé” ható módszerrel dolgozik. A viselkedés módosulásában megmutatkozó változást a tudatos és a tudattalan folyamatok újraegyesítésével valósítja meg (Erickson & Zeig, 1980).

Egyik híres esetében az első alkalommal jelentkező páciens rendkívül feszült és elégedetlen volt a korábbi eredménytelen kezelések miatt. Fel s alá rohangált Erickson szobájában, szemmel láthatóan semmi nem tudta volna rávenni, hogy megnyugodjon, és helyet foglaljon. Ekkor Erickson értésére adta, hogy megérti a nyugtalanságát és azt is, hogy rohangálnia kell a szobában. Pusztán azt javasolta, hogy az átlós irányban folytatott egyhangú rohanás változatosabbá tétele érdekében forduljon szabályos időközönként derékszögben másik irányba. Miután a páciens ezt megtette, Erickson kezében volt a viselkedés feletti kontroll, és a páciens rövid időn belül hipnózisba került.

Egy másik alkalommal nagyszámú egyetemi hallgatóság előtt hipnózisdemonstrációt végzett. Az egyik hallgató azzal kérkedett, hogy őt még senki sem tudta hipnotizálni. Erickson kiültette a katedra mellé. Közben folytatta a hipnózisról szóló előadását, látszólag ügyet sem vetve a jelentkezőre, aki viszont egyre türelmetlenebbül várta, hogy mikor próbálja őt hipnotizálni. Egyszer csak Erickson váratlanul halkan hozzászólt: „Aztán ne hagyja, hogy transzba kerüljön!” A fiatalember pár perc múlva hipnózisban volt. Mivel arra számított, hogy ellent fog állni a hipnotizőr szuggesztióinak, ellenállt annak is, hogy ne kerüljön transzba.

Az ericksoni módszer legismertebb eszközei az indirekt kommunikáció – amely tulajdonképpen rejtett üzenet –, a paradoxon, a tünethasznosítás („symptom–utilization”), a rejtett erőforrások mozgósítása és az újrakeretezés („reframing”). Ezek különösen alkalmasak arra, hogy felhasználjuk őket a szkizofrén egyénekkel folytatott, formálistransz-indukció nélküli, terápiás kommunikáció elemeiként. Zeig beszámol Erickson furcsa terápiáinak egyikéről, amelyet egy massachusetts-i illetőségű paranoid szkizofrén férfival folytatott, s amelyben tetten érhetjük az előbb felsorolt műveleteket. A páciens üldözési és mérgezési téveszmerendszert fejlesztett ki, és számtalan zárból és egyéb biztonsági szerkezetből álló berendezéssel védte a lakását. Állandó üldözési szorongásai miatt kért segítséget. Erickson a klienst lakásában kezdte el kezelni, ami merőben szokatlan, így indirekt kommunikációként és paradox módon hat. Különösen igaz ez, ha összevetjük a páciens korábbi, egészségügyi intézményekben történt kezeléseinek tapasztalataival, melyeknek köszönhetően minden bizalmát elveszítette irántuk. Erickson először tüzetesen megvizsgálta a biztonsági rendszerek működését, és felhívta a férfi figyelmét a hiányosságokra, amelyek még mindig lehetőséget kínáltak az életére törő ellenséges szervezetnek a kívülről történő megfigyelésre és befolyásolásra. Ahelyett, hogy megszüntetni akarta volna a tüneteket, még bátorította is azok kiélését, tehát hasznosította, felhasználta őket a kezelés céljaira – ami önmagában is paradoxon. Erickson ezzel a lépésével elérte, hogy az „ellenséges szervezet elleni védekezésben” a páciens szövetségesévé váljon, vagyis újrakeretezte, újraértelmezte a páciens és a környezet kapcsolatát. A következő hetekben, hónapokban sikerült helyreállítania a páciens bizalmát Erickson orvoskollégái, majd az egyik egészségügyi intézmény iránt, amit néhány tartományi hivatal követett, mint potenciális szövetséges. Ezzel a páciens mozgósította a rejtett kapcsolati erőforrásait. Amikor már az egész keleti part a páciens bizalmát élvezte, gyógyultnak lehetett tekinteni.

Milton H. Erickson

Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a szkizofrének bizalmának elnyerése kezelésük megkezdése és fenntartása érdekében, tehát a terápiás kapcsolat alakulása, döntő jelentőségű a betegség lefolyása szempontjából. Heveny pszichotikus állapotban a páciens felrúgja a helyzeti illemszabályokat, nem tartja be a kapcsolatba lépés és a kapcsolattartás konvencióit. Ebből a szempontból a pszichotikus tünetek másodlagosak, ugyanis nem a tünetek ismerete adja kezünkbe azt a segítséget, amely előmozdítja a kapcsolatba lépést, az együttműködés kialakítását és különösen a kezelés elfogadását. Az ericksoni megközelítés azzal hozott újat, hogy nem törekedett a tünetek mindenáron való megszüntetésére, sőt, mint a páciens világának szerves részét, elfogadta azokat. Brehm (1966) óta ismert a szociálpszichológiában a kognitív ellenállás („cognitive reactance”) fogalma, amely azt jelenti, hogy minél inkább tiltjuk egy személy bizonyos viselkedését, illetve minél inkább veszélyeztetve érzi annak a viselkedésnek, álláspontnak, érzelemnek a kinyilvánítását, annál inkább ragaszkodik hozzá. A kommunikációs irányzat képviselői a „pacing” (követés, lépéstartás, együtthaladás, együttérzés) és a „leading” (vezetés) fogalmaival írják le azt a kétlépcsős folyamatot, amely lehetővé teszi a kontroll kialakítását a súlyosan zavart viselkedésű egyénekkel (Zeig, 1982).

A követés a másik fél viselkedésének az elfogadása és empátiás tükrözése. Erickson több esetben úgy lépett kapcsolatba a már évtizedek óta kórházban kezelt és tartósan zavart idült szkizofrén személyekkel, hogy átvette a tüneteiket, viselkedésszinten azonosult, és ily módon kommunikált velük (Erickson, 1964/67; 1965; Zeig, 1974; 1980a, 1980b). Nem árt hangsúlyozni, hogy nem ironikus utánzásról, hanem empátiás tükrözésről van szó, amely a feltétel nélküli elfogadáson, megértésen és hitelességen alapul.

Miután kialakult a lépéstartás és az empátiás kapcsolat, a terapeuta átveszi a vezetést, azaz a páciens kontrollját és irányítását. Edgette (1986) e kétlépcsős folyamat szemléltetése céljából leírja egy heveny fázisban lévő szkizoaffektív pszichotikus férfi elmekórházi felvételének körülményeit. A kisportolt külsejű fiatalember igen felhangolt és nyugtalan állapotban volt. Közölte, hogy ő Bruce Lee, és a személyzet jobban teszi, ha nem közelít hozzá, mert ebben az esetben a berendezéssel együtt őket is szétveri. Felismerve az erőfölényt, a személyzet tagjai fedezékbe vonultak. Az ügyeletes orvos egy szekrény mögül próbált tárgyalást kezdeményezni a pácienssel. Mr. Lee-nek szólította, és azt mondta, megtiszteltetés a számára, hogy személyesen találkozhat egy ilyen nagy sztárral. Majd, továbbra is táplálva a páciens kielégíthetetlen narcisztikus szükségleteit, tanácsokat kért tőle saját testépítésének az ügyében („pacing”). Miután a feszült légkört az udvarias, majd egyre barátságosabb csevegés feloldotta, a doktor felajánlotta, hogy megtanítja ellazulni a „sztárt”. A páciens elfogadta. Rögtön el is kezdték az első gyakorlatot, amely tulajdonképpen hipnózisindukció volt („leading”). Eközben a félelmetes pácienst sikerült nagy adag antipszichotikumot tartalmazó injekcióval elaltatni.

Ez az eset rámutat a pszichotikus egyének kényszerrel történő kezelésének a buktatóira. Ha már a beszállítás a páciens akarata ellenére vagy megtévesztésével történt, a bizalmatlanság és ellenségesség légkörében kell kialakítani a kontrollt és az együttműködést a terápiás kapcsolatban. Erickson a pszichotikusoknak a pszichiátriai intézményekkel szembeni ellenséges hozzáállását is fel tudta használni magángyakorlatában. Különösen akkor, ha a terápiás helyzetbe lépés egyúttal menekülés volt az elmeosztály vagy a pácienst odaszállítani akaró hozzátartozók elől. A hipnózis ebben az esetben mint „antipszichiátriai” gyógymód is szóba jöhetett. Ma az a hivatalos álláspont, hogy a szkizofrén pszichózisok többé–kevésbé genetikai megalapozottságúak, kimutatható biokémiai kisiklással. Ezért az ilyen pácienseket jól megválasztott antipszichotikus hatású gyógyszerekkel kell kezelni, részben az agyi anyagcserefolyamatok egyensúlyának helyreállítása, részben pedig a pszichoterápiához szükséges együttműködés kialakítása céljából. Kérdés, persze, hogy milyen taktika alkalmazásával győzhető meg az adott páciens, hogy együttműködjön a kezelésben – beleértve a gyógyszerek elfogadását is („compliance”).

Ha mást nem adott volna az ericksoni pszichoterápiás megközelítés, mint a terápiás kapcsolat kialakításának, a raport fogalmával kifejezett engedelmesség megteremtésének és a kontroll fenntartásának az elméleti leírását és gyakorlati módszereit, ezzel is felbecsülhetetlen értékű lenne a hozzájárulása az emberséges terápiás légkör kialakításához. Ennél azonban többet adott. Egyenrangú partnernek fogadta el az elmebeteg embert. A pszichotikus tüneteket nem kívánta direkt módon megszüntetni, hanem kerülő úton, mintegy újra beépítve azokat a páciens személyiségébe látott hozzá a kezelésükhöz. Szemben az analízis passzív, megértő, értelmező hozzáállásával aktív, beavatkozó magatartást tanúsított a terápiás szituációban. A múlt feltárása helyett részben az itt és most, részben a jövő lehetőségei felé fordult. Indirekt kommunikációival és paradox műveleteivel pedig a páciens tudattalan, gyógyító erőforrásait kívánta mozgósítani.

A marhák paradoxona. Capriccio

Milton H. Erickson különleges gyermek volt. Anekdoták keringenek viselt dolgairól, így például arról, hogyan fegyelmezett meg apja farmján egy ellenszegülő ökröt. Hiába ütlegelte, taszigálta, apja sehogy sem tudta elérni, hogy bemenjen az istállóba. Ekkor a kis Milton leszállt a bakról, az ökör elé állt, és megnyomta az orrát. Az állat azonnal a helyére ballagott.

Ez az ún. másodfokú változás (Watzlawik, Weakland & Frisch, 1974), amely néhány évszázaddal korábban Salzburg várának ostroma során is megesett, csak ott súlyosabb volt a tét. A védőknek nem maradt más élelmük a hosszú és kimerítő ostrom végére, csak egy tehenük. A vár kapitánya tanácskozásra hívta össze maroknyi csapatát, és úgy döntöttek, hogy leölik a tehenet és ledobják a várárokba. Másnap reggel, miután az ostromlók megtalálták a marha tetemét, rádöbbentek, hogy felesleges tovább ostromolni a várat, hiszen akkora élelmiszertartalékai vannak, hogy még pazarlásra is futja.