Általánosan elterjedt nézet szerint az agy működése alapozza meg a lelki folyamatokat. Az idegsejtek (neuronok) és a neuronhálózatok kézzel foghatóan léteznek, hiszen számtalanszor megfigyelték őket, még elkülönítésük és tenyésztésük is sikerült, pusztulásuk pedig súlyos működési kieséssel, például bénulással jár, ezek tehát objektív tényezők. Ezzel szemben a lelki jelenségek nem kézzel foghatók, az agy működésének a származékai, mintegy tükrözik azt. Mindazonáltal ezek is tények, csak éppen szubjektív tények. Az ember értelmes, következésképpen értelmező lény. Mi az értelmezés? Az a mozzanat, ahogyan szubjektumában tudatossá válik az objektív valóság, összefüggéseivel és törvényszerűségeivel együtt, beleértve az emberi agy működésének a szubjektív tényeit. Eszerint a lelki zavarok a valóság nem kielégítő vagy torz értelmezései, aminek a hátterében finomabb vagy durvább agyi működészavar, illetve a legsúlyosabb esetben a kóros működéseket megalapozó szerkezeti eltérés áll, mint a szkizofrénia és a szellemi leépülés eseteiben (Asherson, Mant és McGuffin, 1995). A neurobiológiai kutatások eredményei olyan tények, amelyeket összhangba lehet és kell hozni a lélektani elméletekkel, mely utóbbiak azt próbálják értelmezni, hogyan érzékel, gondolkozik, emlékezik, érez és cselekszik az ember, milyen szükségletek és vágyak uralják.

Belátható, hogy a fenti fejtegetés olyan tényeknek tekinti az agykutatások eredményeit, mint az axiómákat szokás. Szerintem azonban az agykutatások eredményeiben sem lehetünk biztosak. Különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy még a kézzel fogható dolgok világában is mi mindent tekintettek az emberek évszázadokon keresztül kikezdhetetlen igazságnak – így például a geofizika esetében azt, hogy a Föld lapos korong – egészen addig, amíg fény derülhetett e tévedésre. Epiktétosz majdnem 2000 évvel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy nem a dolgok, hanem a nézeteink miatt kellene aggódnunk, amelyeket a dolgokról kialakítunk. Watzlawik (Watzlawik és mtsai, 1974) szerint ez az ún. másodrendű valóság, amelyben, ha szeretnénk megoldani valamilyen problémát, nem magukat a dolgokat, helyzeteket és tényeket kell megváltoztatnunk, hanem a rájuk vonatkozó értelmezésünket. Karl Popper (1997 és 1998) felveti, hogy a tudományos felfedezések nem a tények diadalai, hanem a sejtéseké, amelyeket vagy sikerül megcáfolni, és akkor újabb sejtések lépnek a helyükre, vagy kiderül róluk, hogy csak részigazságok.

Karl Popper

De maradjunk a neurobiológiánál. Néhány éve még ténynek tartották a biológiai pszichiátria képviselői a szkizofrénia dopaminelméletét, azt, hogy ennek az ingerületátvivő anyagnak a túltermelése okozza a heveny tüneteket, így a hallucinációkat, hiánya pedig a kóros elzárkózást, az érzelmek elsivárosodását és bizonyos szellemi teljesítmények romlását. Mára már ez is csupán egy lehetséges értelmezés, amit egy újabb követett, jelesül a 22-es kromoszóma hibájából bekövetkező idegfejlődési zavar (Carlsson, 1995). Vehetjük ezt ténynek? Vagy, sarkosabban fogalmazva, ez az oka a szkizofréniáknak? Semmiképpen nem az, hiszen az anya–gyermek kapcsolatban magzati kortól kezdve rengeteg hibakiigazító lehetőség van, amely gyengíti a biológiai eredet kizárólagosságát.

A radikális konstruktivizmus filozófiai szemléletéből kiindulva úgy vélem, hogy a biológiai elméletek ugyanúgy szerkesztett valóságok, tehát értelmezések, mint a lélektaniak (Watzlawik, 1987). Egyik sem lehet más, hiszen pusztán fogalmi analógiák szintjén felelnek meg a ténylegesnek. Például, amikor kimondom azt a szót, hogy idegsejt, ez pusztán jelölője az agyban levő valaminek, de maga a szó nem azonos azzal. Mégis, a különböző elméleteket, konstrukciókat, azaz, értelmezéseket tényeknek tekintjük, mert ismeretelméleti korlátjaink folytán nem tehetünk másként. Ilyenkor áll elő a “parlamenti szócséplés szindróma”, amely azt jelenti, hogy az egymással politikailag szembenálló felek ugyanazt a tényt homlokegyenest ellenkező módon értelmezik, olyannyira, hogy maga a tény nem tárul fel – az esetek egy részében nem is létezik –, hanem az értelmezések emelkednek a tény rangjára. Ráadásul a neurobiológiai vizsgálatokból kényszerűségből ki kell zárni az eredeti bonyolultságot, valamint a megfigyelés ablakának szélességét messze meghaladó hálószerű kapcsolatokat, funkcionális és környezetfüggő sajátosságokat, így ezekről csak sejtéseink lehetnek. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a jelenleginél jóval fejlettebb technológia alkalmazása mellett megismerhetővé válik az agy működése.

De továbbra is kérdés marad az, hogy az így nyert adatok az agyra, mint önálló, minden más agytól függetlenül működő szervre vonatkoznak-e? Ez a kérdés azért fontos, mert a humán idegrendszer fejlődése jelenleg nem képzelhető el egy másik ember idegrendszerének igen aktív közreműködése nélkül, hiszen a magzat agyának a fejlődéséhez az anyai idegrendszeri környezet elengedhetetlen. (Lesz-e lelkük vajon a klónoknak?) Különösen az érzelmi élet fejlődése áll az anyai idegrendszer befolyása alatt (Carr, 1993; Chamberlain, 1993b és 1996). Ennek folytán nem lehetünk biztosak abban, hogy teljes működési mintázat nyerhető-e egy felnőtt ember valamilyen érzelmi állapotának neurobiológiai vagy neuroszichológiai vizsgálata során, vagy pedig a kapott mintázat egyetlen személybe zárt töredéke annak, amely a másikkal való kapcsolat során kettőjük agyában egyszerre válik egésszé, mint egy hologram. Gondoljunk az együttérzésre és a másik érzéseinek, gondolatainak akár távolból történő megsejtésére! [1] Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy agyunk a legkezdetlegesebb fejlettségi fokától kezdve a kapcsolatokból és kitüntetetten a humán kapcsolatokból táplálkozik, mindig érintkezésben, interakcióban másokkal. Szó szerint táplálkozik a kapcsolatokból, mivel a működéséhez szükséges energia és információ jó részét onnan szerzi! Ezért működése bizonyára eltérő sajátosságokat mutat akkor, ha e kapcsolatokba ágyazottan vizsgáljuk, mint akkor, ha megpróbáljuk e kapcsolatokat figyelmen kívül hagyva tanulmányozni, ami szerintem nem is sikerülhet. Ezzel interakciós álláspontot képviselek, szemben a moduláris nézettel, amely szerint az agy nem más, mint egy magányos komputer (Dennett és Kinsbourne, 1992; Dennett, 2003; Gazzaniga, 1993; Kinsbourne, 1993).

Híres példa a középkorban II. Frigyes német–római császár mai értelmezésünk szerinti szociolingvisztikai kísérlete. Az uralkodó kíváncsi volt arra, hogy mikor kezdenek el görögül, latinul vagy héberül beszélni azok a gyermekek, akiket újszülött korukban megfosztottak a nyelvi környezetüktől. Legnagyobb sajnálatára a kísérlet nem sikerült, mert egyik gyermek sem élte túl, így sohasem tudta bizonyítani, hogy nyelvi készségünk kibontakozása belülről vezérelt. Nem is tudhatta meg a császár, amit akart, mert nem vette figyelembe a nyelvi környezet, tehát az emberi kapcsolatok és a kultúra életfontosságú szerepét az agyi működések és az örökletes nyelvi készségek érésében (Crawford és Crebs, 1998; Janicki és Krebs, 1998).

Sir John Carew Eccles

Eccles (Popper és Eccles, 1977) olyan agyi funkcióról beszélt, amelynek az a szerepe, hogy közvetít az idegrendszeri és a lélektani folyamatok között. Eccles fogalmazásában ez a “liaison agy” a testet köti össze a lélekkel. Az agy évtizedében végzett kutatások alapján viszont kimondható, hogy az agy nem csak az elmét köti össze a testtel, hanem az egyik embert, sőt, az egyik élőlényt is a másikkal. Hogyan lehetséges az, hogy a test–lélek összeköttetés, valamint az én és a másik közti összeköttetés ugyanannak a működésnek a kétféle, belső és külső vetülete?  Ennek talán az a magyarázata, hogy agyunk minden kapcsolati eseményről modellt készít, és belül sajátos működési formában megismétli azt, ami korábban a kapcsolatban történt. Ezt hívjuk mentális képnek, képviseletnek vagy reprezentációnak (Beres és Joseph, 1970; Friedman, 1975; Hamilton, 1996).[2] Ilyen módon képes a kapcsolatoktól függetlenül is működni, ráadásul úgy, mintha éppen kapcsolatban volna, mivel a megelevenedő képviselet mintája helyettesítheti a valódi kapcsolati történést. Ez az alapja emlékezésünknek, gondolkozásunknak és az önazonosság érzésének. Vajon hogyan illeszkedik egymáshoz a kétfajta működés, a közvetlen kapcsolati, “on-line” és a modellkészítő, reprezentatív?

Kérdés az is, hogy mi határozza meg agyunk működését: a természet vagy a környezet? Kizárólag környezeti–kapcsolati beágyazottságában létezik, vagy pedig – a számítógép működési elvének megfelelően – genetikusan tervezett fizikai rendszer, amelynek áramkörei illeszkednek a környezeti körülményekhez, ahogyan Leda Cosmides és John Tooby állítják (Cosmides és Tooby, 2001)? Úgy vélem, hogy ezt a kétféle működést nem lehet egymástól elválasztani.

Az agy számunkra megfigyelhető működése attól függ, ahogyan vizsgáljuk, pontosabban, ahogyan kapcsolatot létesítünk vele. Ha fizikai információt közlünk vele – mechanikus erőt, hő-, fájdalom- és mozgásingert – fizikai választ fog adni, amelynek szervezése nyúltvelői, legfeljebb agytörzsi szinten történik. Ingermegvonás vagy ingerekkel történő stimuláció esetén szintén fizikai választ ad, megbillen belső energetikai egyensúlya (lásd a híres–hírhedt ingermegfosztásos és agymosásos kísérleteket: Jeffrey,1986). Ha ez a kommunikáció molekuláris szintű – gyógyszereket, drogokat vagy alkoholt “közlünk” vele – a válasz molekuláris szintű lesz, amely formáját tekintve nem fog különbözni azoktól a molekuláris válaszoktól, amelyekre bármilyen élőlény képes a maga fejlettségi szintjén: csökken vagy nő az izgalmi állapota, ingerfelvétele, aktivációs és motivációs szintje, ösztönös és mozgásos aktivitása, tájékozódó viselkedése, fájdalomtűrő képessége – e válaszok szervezését főként a köztiagy bonyolítja (Galin, 1974; Mandell, 1980).

Az előbbi esetekben a közölt információ formája és tartalma egynemű volt, így a mechanikai formához mechanikai tartalom tartozott, éppen úgy, mint amikor ha késsel megvágom a kezemet, az eszköz és a bekövetkező sérülés egyaránt mechanikai természetű. De mi történik akkor, ha olyan információt közlünk, amelyben a forma és a tartalom nem egyneműek? Fizikai formát választva hozzá – legyen ez, mondjuk, akusztikai inger – szimbolikus tartalommal “lepjük meg” az agyat. Tegyük fel, emberi nyelven közöljük vele, hogy “Ne lépj le a járdáról!”. Mechanikai csatornán, a fül szervein keresztül lép be az információ, de a válasz nem elsősorban az akusztikai jellemzői alapján szerveződik, hanem az üzenet jelképes tartalma szerint. Voltaképpen már a belépő információ is jelképes, azaz értelmezést tartalmaz a külvilágról, a ránk leselkedő lehetséges veszélyről és arról, hogy az üzenet feladója tudatában van a várható viselkedésünk variációinak. Ezért a válasz csakis viszontértelmezés lehet, akkor is, ha úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna a figyelmeztetést.[3]

Az imént vázolt működési mód véleményem szerint csak akkor érthető meg, ha a kapcsolatban részt vevő mindkét agy működését egyidejűleg vizsgáljuk, amely eljárást a mostanában elterjedt konnekcionista elméletekkel összhangban interaktív neurobiológiának vagy az alanyközi viszony neurodinamikájának nevezhetjük. Éppen a pszichoterápia hatékonyságát bizonyítják a páciens agyának bizonyos régióiban PET-scannel mért, energiaforgalomra vonatkozó értékek, amelyek a terápiás ülés végén magasabb aktivitási szintet mutattak, mint az elején. Olyan vizsgálatok is folynak, amelyekkel láthatóvá válik, hogyan működik az agy olyankor, amikor éppen azt tételezi fel, hogy egy másik ember is rendelkezik tudattal. A képek alapján megállapítható, hogy ekkor elsősorban a bal (domináns) agyfélteke bizonyos részei (a homloklebeny középső és felső részei, a köpeny vagy cingulum elülső és hátsó részei és a halántéklebeny elülső pólusa), valamint a mozgásszervezésben szerepet játszó jobboldali kisagyi régiók (vermis anterior) működése fokozódik (Calarge, Andreasen és O’Leary, 2003; Karlsson, 2011; Woody és Szechtman, 2003). Tehát ezek vesznek részt a kognitív, megismerő folyamatokban. Mit eredményezne vajon a vizsgálat, ha olyan feltételek mellett ismételnénk meg, hogy egyszerre két, egymással kapcsolatban álló ember agyi működési állapotát regisztrálnánk PET-scannel?

Újabb kísérletek azt mutatják, hogy a párválasztásnak van egy nem tudatosuló, hormonális – elsősorban küszöb alatti szagingerek formájában terjedő – kommunikációja, ami meghatározó jelentőségű, mivel a hasonló genetikai felépítésű és ennek folytán hasonló immunrendszerrel és szaganyagokkal rendelkező emberek előszeretettel választják egymást utódok létrehozása céljából, anélkül, hogy tudnák, miért teszik ezt valójában (Vroon, Amerongen és Vries, 2005). De hol vagyunk még attól, hogy technikai berendezéssel kimutassuk két agy neuronhálózatainak összesített mintázatát illetően azt a különbséget, amely a két ember interakciójában egyszer mint valódi, máskor mint színlelt érzelem nyilvánul meg? Vajon miben tér el a “Haragszol rám?” kérdés interakciós mintázata attól, amikor azt mondjuk: “Tudom, hogy haragszol rám.”? Közelebb visz a kérdés megfejtéséhez a tükör–neuronok felfedezése. Ezek olyan idegsejtek, amelyek az agynak pontosan azon a részén tüzelnek a mozgató neuronok mellett, amely utóbbiak akkor tüzelnének, ha a szemlélő maga művelné a látott cselekvést (Bauer, 2010).

[1]  Lásd a tükör-neuronok szerepét!

[2]  A külső és a belső világ azonosságának tudata már az ősi tudásnak is része volt; lásd a Tabula Smaragdina állítását arról, hogy „Ami kint, az bent”.

[3]  A fenti gondolatok arra a sajátosságra utalnak, amely szerint az agy az energiát információvá, az utóbbit pedig energiává képes átalakítani, vagyis egyszerre hardware-ként és software-ként működik.