In: Orvosi lélekgondozás

Ak­kor mi a hip­nó­zis? Ki­vé­te­les lel­ki­ál­la­pot­ról van szó, mely­be a hip­no­ti­zált a hip­no­ti­zőr ál­tal kerül. Mi­lyen kü­lö­nös úton tör­té­nik ez...? Nos, az­ál­tal ke­rül az il­le­tő sze­mély hip­nó­zis­ba, hogy a neki megfelelő módon szug­ge­rál­ják. Más szóval, a hip­nó­zis – így foly­tat­hat­juk az előbb meg­kez­dett de­fi­ní­ci­ót – ki­vé­te­les lel­ki­ál­la­pot, amely szug­gesz­tív ha­tás ered­mé­nye­ként jön lét­re. Valójában lé­nye­g­te­len, hogy az a­dott szug­gesz­tió szó­be­li avagy más ter­mé­sze­tű, az­az, hogy a hip­nó­zist az­ál­tal ve­ze­tem be, hogy a kí­sér­le­ti sze­mélyt fel­szó­lí­tom, ké­nyel­me­sen fe­küd­jön le, csuk­ja be a sze­mét és ne gon­dol­jon sem­mi­re, csak ar­ra, ami­ről én be­szé­lek – hogy én a hip­nó­zist így ve­ze­tem be vagy más­ként, mond­juk a nö­vek­vő fá­rad­sá­got szó­be­li szug­gesz­tió he­lyett úgy idé­zem elő, hogy a kí­sér­le­ti sze­mély sze­me elé egy fény­lő és csil­lo­gó tár­gyat te­szek, ame­lyet néz­nie kell: mind­ez, mint mond­tuk, ir­re­le­váns.

De ami a hip­nó­zist il­le­ti, lé­nye­gi is­mér­ve­it még ki kell egé­szí­te­ni. A hip­nó­zis ugyan­is nem­csak szug­gesz­tió ered­mé­nye, ha­nem az el­kép­zel­he­tő leg­jobb ta­laj to­váb­bi szug­gesz­ti­ók, még­pe­dig, ha sza­bad ezt mon­da­nom, bát­rabb szug­gesz­ti­ók foly­ta­tá­sá­hoz is. En­ged­je­nek meg egy pél­dát: ha egy úr­nak vagy hölgy­nek az or­ra alá nyi­tott ben­zi­nes üve­get tar­tok, ak­kor alig­ha fo­gom az il­le­tő kísérleti sze­mélyt szug­ge­rál­ni, te­hát – dur­ván mond­va – be­be­szél­ni ne­ki, hogy egy ró­zsa­il­la­tú köl­ni­ről van szó. De biz­to­san nem fog ne­he­zem­re es­ni az il­le­tő em­be­rek­nek – fel­té­te­lez­ve, hogy át­la­gos in­tel­li­gen­ci­á­jú­ak és ezen kí­vül ér­dek­lő­dést mu­tat­nak ilyen kí­sér­le­tek iránt – azt szug­ge­rál­ni, hogy fá­radt­nak ér­zik ma­gu­kat – hogy nö­vek­szik a fá­radt­sá­guk – hogy be­csu­kó­dik a sze­mük és vé­gül egy sa­já­tos ál­la­pot­ba ke­rül­nek... Ha már itt tar­tok, ak­kor már meg­koc­káz­tat­ha­tom, hogy egy ke­vés ben­zint ken­jek az or­ruk alá, és ek­kor már szá­mít­ha­tok ar­ra, hogy nem okoz­nak ne­kem csa­ló­dást, ugyan­is nem „bla­mál­nak”, ha­nem nyomatékos kér­dé­sem­re: Ez par­füm, igaz? Ró­zsa­il­la­tú – ér­zi? – He­lyes­lő vá­laszt kapok: Igen, va­ló­ban, csak most ve­szem ész­re, olyan az il­la­ta, mint a ró­zsáé.

Ami fon­tos, az az, hogy tisz­táz­zuk, az ilyen­faj­ta tör­té­né­sek­nek sem­mi kö­zük sincs olyan dol­gok­hoz, mint spi­ri­tiz­mus, ok­kul­tiz­mus vagy ha­son­lók. A hip­nó­zis­nál – ál­ta­lá­no­sab­ban: a szug­gesz­ti­ó­nál min­dig igaz dol­gok­ról van szó. Sem­mi­fé­le ter­mé­szet­fö­löt­ti nem kap­cso­ló­dik be a fo­lya­mat­ba – bár va­ri­e­té­mű­vé­szek és pszi­cho­ló­gi­ai sar­la­tá­nok azon is fá­ra­doz­nak, hogy a kér­dé­ses je­len­sé­gek­et ter­mé­sze­tfeletti kö­penybe burkolják, il­let­ve homloku­kat a felsőbbrendű tu­dás nim­bu­szá­val övezzék. Ami szá­mom­ra fon­tos, az – egy szó­val – az, hogy a hip­nó­zist mitológiátlanítsuk.

Még az van hát­ra, hogy né­hány olyan kér­dés­be men­jek be­le, me­lyet la­i­ku­sok gyak­ran in­téz­nek az ideg­or­vos­hoz. Ezek között vannak az alábbiak: Ki tud hip­no­ti­zál­ni? Kit le­het hip­no­ti­zál­ni? Ki­nek sza­bad hip­no­ti­zál­ni? Vé­gül: Lé­te­zik-e bűn­tény hip­nó­zis­ban? Az el­ső kér­dés­hez: Alap­ve­tő­en min­den­ki tud hip­no­ti­zál­ni, aki ren­del­ke­zik a szük­sé­ges tech­ni­kai is­me­re­tek­kel és ezen kí­vül az­zal, amit én pszi­cho­ló­gi­ai ér­zék­nek ne­vez­nék. A kü­lön­bö­ző tech­ni­kai el­já­rá­sok ta­ní­tá­sa ter­mé­sze­te­sen or­vo­si kép­zés dol­ga. Ne­kem sem­mi eset­re sem fog eszem­be jut­ni, hogy ezzel kapcsolatosan er­ről a hely­ről ta­ná­cso­kat ad­jak, az én hall­ga­tó­im kö­zül sen­kit sem kép­zünk ki ilyen úton hip­no­ti­zőrnek, ugyan­is meg­tör­tén­het­ne, hogy egyik-má­sik eköz­ben el­al­szik, és nem fel­tét­le­nül csak una­lom­ból. Egy ilyen el­al­vás sem len­ne vé­gül ma­lőr: ha az es­te 11-kor tör­té­nik, én azt is ga­ran­tá­lom, hogy más­nap reg­gel a meg­fe­le­lő idő­ben fel fog éb­red­ni, anél­kül, hogy ne­ki ma­gá­nak eb­ből a cél­ból va­la­mi­fé­le poszthipnotikus fe­la­da­tot kel­le­ne meg­ol­da­nia.

És ez fontos, bár nem min­dig si­ke­rül és nem min­den to­váb­bi nél­kül. Így em­lék­szem ar­ra, hogy mint fi­a­tal or­vos egy bé­csi kór­ház se­bé­sze­ti osz­tá­lyán dol­goz­tam és az ot­ta­ni, ak­ko­ri fő­nö­köm egy nap azt a meg­tisz­te­lő, de meglehetősen re­mé­nytelen fe­la­da­tot ad­ta, hogy egy idős nőt hip­no­ti­zál­jak. Ope­rál­ni akar­ta, de a hölgy sza­bá­lyos nar­kó­zist nem vi­selt vol­na el, és a he­lyi ér­zés­te­le­ní­tés va­la­mi­lyen ok­ból szin­tén nem jö­he­tett szó­ba. Így va­ló­ban meg­kí­sé­rel­tem, hogy sze­gény asszonyt hip­no­ti­kus úton te­gyem a fáj­da­lom­ra ér­zé­ket­len­né, és ez a pró­bál­ko­zás vé­gül si­ke­rült is. De kettőn ál­l a vásár. Mert az or­vo­sok dics­him­nu­sza és a pá­ci­ens kö­szö­nő sza­vai kö­ze­pet­te an­nak a nő­vér­nek ke­se­rű és he­ves szem­re­há­nyá­sa­it is el kel­lett ­vi­sel­nem, aki­nek a mű­tét köz­ben nemcsak asszisz­tál­nia kel­lett, hanem – mint ezt ké­sőbb sze­mem­re ve­tet­te – egész idő alatt min­den aka­ra­te­re­jé­vel az ál­mos­ság el­len kel­lett küz­de­nie, amely mo­no­ton szug­gesz­ti­óm ál­tal nem­csak a be­teg­nél, de ná­la, a nő­vér­nél is bekövetkezett.

Vagy – egy más al­ka­lom­mal, egy ideg­osz­tá­lyon, fi­a­tal or­vos ko­rom­ban tör­tént: a fő­nö­köm meg­kért, hogy egy két­ágyas szo­bá­ban el­he­lyezett pá­ci­enst hip­nó­zissal jut­tas­sak vég­re el az olyan na­gyon vá­gyott al­vás­hoz. Ké­ső es­te a szo­bá­ba lopództam, le­ül­tem az ágy mel­lé és leg­alább fél órán ke­resz­tül a meg­fe­le­lő szuggesztiót is­mé­tel­tem: ön egé­szen nyu­godt, kel­le­me­sen fá­radt, egyre ál­mo­sabb lesz, egészen nyu­god­tan lé­leg­zik, el­ne­he­ze­dik a szem­hé­ja, min­den gond­ja tá­vol van – nem­so­ká­ra el­al­szik. Így ment ez egy fél órá­ig. De ami­kor ki akar­tam lo­pa­kod­ni, csa­ló­dot­tan kel­lett meg­ál­la­pí­ta­nom, hogy nem se­gí­tet­tem a fér­fin. Mennyi­re cso­dál­koz­tam, ami­kor más­nap reg­gel szo­bá­já­ba lép­ve ez­t hallom: re­me­kül alud­tam ma éj­jel. Né­hány perc­cel azu­tán, hogy ön el­kez­dett be­szél­ni, mély álom­ba me­rül­tem – ezek­kel a sza­vak­kal fo­ga­dott ugyanis a má­sik pá­ci­ens, an­nak a be­teg­nek a szom­széd­ja, akit hip­no­ti­zál­nom kel­lett vol­na.

Kit le­het hip­no­ti­zál­ni? Alap­já­ban vé­ve min­den­kit, el­me­be­te­gek és gye­re­kek ki­vé­te­lé­vel; min­den­eset­re a hip­nó­zis ál­ta­lá­ban csak ak­kor si­ke­rül, ha a hip­no­ti­zá­lan­dó ér­de­kelt, még­pe­dig nem el­mé­le­ti­leg, ha­nem ép­pen gya­kor­la­ti­lag. Ez azt je­len­ti, hogy pél­dá­ul ér­de­ke fű­ző­dik ah­hoz, hogy hip­nó­zis ál­tal a be­teg­ség tü­ne­té­től meg­sza­ba­dul­jon. Az egész­ség­re va­ló tö­rek­vés te­hát elő­fel­té­tel, de sem­mi eset­re sem he­lyes az a szé­les kör­ben el­ter­jedt né­zet, hogy csak aka­rat­gyen­ge em­be­rek hip­no­ti­zál­ha­tók.

És ki­nek sza­bad hip­no­ti­zál­nia? Mi­vel a hip­nó­zis ese­tén pszi­cho­te­rá­pi­ás ke­ze­lé­si fo­lya­mat­ról van szó, és mi­vel az oszt­rák orvostörvény sze­rint ki­zá­ró­lag or­vos foly­tat­hat pszi­cho­te­rá­pi­át, ezért csak or­vos­nak és csak te­rá­pi­ás cél­ból sza­bad hip­nó­zist gya­ko­rol­nia. A ha­tás le­het, hogy nem min­dig te­rá­pi­ás – de a hip­nó­zis mo­tí­vu­má­nak te­rá­pi­ás­nak kell len­nie. Mi a hely­zet ak­kor, ha a mo­tí­vum nem te­rá­pi­ás, ha­nem kri­mi­na­lisz­ti­kai? Vagy ha a hip­nó­zis ál­tal ép­pen kri­mi­ná­lis ha­tást akarunk elérni? Mi tör­té­nik te­hát ak­kor, ha a hip­no­ti­zőr rossz szán­dék­kal hip­no­ti­zál vagy az úgy­ne­ve­zett mé­di­u­mot (mi­lyen ne­vet­sé­ges ki­fe­je­zés – is­mét: mint­ha a hip­nó­zis­nak len­ne va­la­mi kö­ze a szel­le­mek­hez) uta­sí­tá­sá­val ar­ra kény­sze­rí­ti, hogy va­la­mi rosszat te­gyen? Vá­la­szol­junk rö­vi­den: hip­nó­zis­ban sem, il­let­ve hip­nó­zis ­következtében sem fog sen­ki olyan tet­tet el­kö­vet­ni, ami va­la­mi­kép­pen aka­ra­tá­nak nem fe­lel meg vagy azzal szem­ben­ áll. Valójában a hip­nó­zis­ban is és a hip­nó­zis után is csak az tör­té­nik, ami­vel a kí­sér­le­ti sze­mély va­la­mi­kép­pen egyet­ért.

Ezt a né­ze­tet egy hí­res bé­csi pszi­chi­á­ter is kép­vi­sel­te. De sík­ra szállt el­le­ne egy, a ma­ga ide­jé­ben nem ke­vés­bé hí­res, hogy azt ne mond­juk in­kább hír­hedt va­ri­e­té­sztár. Hogy megcáfol­ja azt or­vos­sal, a va­ri­e­té­hip­no­ti­zőr egy na­pon nő mé­di­u­má­nak pisz­tolyt nyo­mott a ke­zé­be és azt a poszthipnotikus fe­la­da­tot ad­ta ne­ki, hogy men­jen el a pszi­chi­á­ter ren­de­lé­sé­re és hely­ben rög­tön lője le. Mi tör­tént – mit tett a hölgy? Az uta­sí­tás sze­rint cse­le­ke­dett, de ami­kor a pisz­tolyt az or­vos­ra sze­gez­te, anél­kül, hogy lőtt vol­na, is­mét le­en­ged­te a ke­zét. Így a kí­sér­let ki­ta­lá­ló­ja, aki bi­zo­nyí­ta­ni akar­ta, hogy le­het­sé­ges hip­nó­zis­ban bűn­tényt el­kö­vet­tet­ni, ve­re­sé­get szen­ve­dett: a bűn­tettet nem vitték véghez. De ha véghez is vitték vol­na – a bűn­tény „ál­do­za­ta” élet­ben ma­radt vol­na, mert elárulhatom önök­nek, hogy az ál­do­zat egyál­ta­lán nem lett vol­na ál­do­zat, élet­ben ma­radt vol­na, mert a pisz­toly gyer­mek­pisz­toly volt, és a tá­ma­dó, aki nem is volt az, pon­to­san tud­ta ezt.

Ford.: Jakabffy Imre, Jakabffy Éva